TAGJAINK SZÁMA: 26698 FŐ
  • Végzett hallgatóink 97,24%-a ajánlaná az egyetemet barátainak, ismerőseinek

  • Végzett hallgatóink 79,45%-a végez saját vagy kapcsolódó szakterületének megfelelő munkát

  • "PTE-s hallgatónak lenni a legjobb dolog a világon."

  • Díszoklevél igénylés

  • PTE-s diplomával, amerre csak szeretnél!

  • "Aki egyszer PTE-s diák volt, mindig az marad!"

  • "Büszke vagyok arra, hogy Pécsen szereztem diplomát"

  • "Gyönyörű város, nívós egyetem, sok lehetőséggel"

Lubics Szilvia - 220 km felett

Egyszer csak gondolt egyet, és futni kezdett. Nem egészen úgy, mint Forrest Gump - nem egyhuzamban, megállás nélkül. Csak egy kicsit másképp. A cél maga a futás. A háromszoros Spartathlon-bajnok, családos, háromgyerekes doktornővel, az ultramaratonista Lubics Szilviával beszélgettünk.

Mit jelent az e-mail címében a 019?

Ez volt a rajtszámom asz első maratoni futóversenyemen. Pécs, 2004. március 24., szerény körülmények, szerény idő: 4 óra 17 perc.

Most mennyi lenne?

Nem is tudom, öt éve 3 óra 6 perc alatt teljesítettem, de évek óta nem futottam le a klasszikus távot - versenen. Edzésen természetesen többször is.

Maraton reggelire, vacsorára?

Ezt azért már nem nevezném átlagos vagy rövid tréningnek, de nem is versenytempóban szedem közben a lábaimat. És a maratonnak ilyen formában nincs sok köze a száz, kétszáz kilométeres vagy még hosszabb távú versenyekhez.

Nyilván megfogalmazta már magában, mi teszi a jó ultrafutót...

Az én hozzáállásomat alapjaiban határozza, hogy hobbiként tekintek arra, amit csinálok. Férjem és három gyermekem van, feleség és anya vagyok, orvosként dolgozom, szóval a családom és a munkám előrébb van a rangsorban. A futás a passzióm, amibe így is nagy energiát fektetek, de a pozíciójának megfelelően mégsem a maximumot... Nyilván szeretnék például gyakrabban beszélgetni Lénárt Ágota sportpszichológussal, de ő Budapesten él, én pedig Nagykanizsán. Kéthavonta egyszer azért sikerült "összefutnunk".

Mintha szabadkozna.

Dehogy. Csak így keres a mondandóm. A lényeg: a jó ultrafutó fizikailag és mentálisan is felkészült.

A láb vagy az agy fontosabb?

Mindig adódik valami nehézség, kellemetlenség, mindig lesz valami, ami nem stimmel, de ha nem hiszed el, hogy képes vagy túltenni magad a problémán, a holtponton, az izmaid feladják. Mert fejben már "kiszálltál".

Mióta fut? Szülői, esetleg iskolai motiváció hajtotta, vagy belső igénynek nyitott kapuk?

A gimnáziumban nem éreztem rá hajlandóságot, hogy sportoljak, néha még arra sem, hogy tesiórán átöltözzek. Pécsre jártam az orvosira, az egyetemi évek alatt gyakorlatilag nem mozogtam. Praktizálni kezdtem, eljártam aerobikra, aztán jöttek sorban a gyerekek, és a három fiú mellett az aerobik otthoni program lett. A második fiam születése után a Balatotnon nyaraltunk. Itt "kattant be", hogy miért ne fussak el Lelle felsőtől Lellére? Elég későn vágtam bele ebbe az egészbe, de gyorsan haladtam: azon az őszön már félmaratont futottam. Nem foglalkoztatott sem a tempó, sem a táv hosszának rapid emelkedése. Azóta sincs megállás, a futás a mindennapjaim része lett. Pontosabban a mindennapjainké. A férjem és újabban a legnagyobb fiam is fut.

Házi verseny?

Szó sincs róla. Eltérő a hozzáállásunk. A férjem is teljesített már ultramaratont, ami minimum 50 kilómétert jelent, de alapvetően az én felkészülésemet segíti. És viszont: ha kéri, én is segítem az övét. A fiunk a harmadik típus. Egy kondizó srác, aki a fejébe vette, hogy az ősszel lefut egy félmaratont. Számára szinte természetes, hogy képes rá. Ezt látta, ebben nőtt fel.

Azt mondta, a mindennapok része lett a futás. Egy nap sem marad ki?

Most augusztus közepe van, az idén eddig hat "szabadnapom" volt - valamennyi egy-egy verseny után. Mindig van cél, amiért kimegyek edzeni. Egyszerű egyenlet, azért futok, mert szeretek futni. Persze néha piszkosul nehéz a felkészülés, és a fenébe kívánom - a körülményeket. A szakadó eső, a jeges szél, a hideg vagy éppen a forróság jelentősen csökkenti az élvezeti értéket.

Mennyi a napi adat edzésben?

Ennek is van egy fejlődési íve. Régen a megtett kilóméterek alapján számoltam, mert amíg a gyerekek kicsik voltak, csak futottam. Ma már az idő a támpont. Hetente kétszer kiegészítő edzéseket is végzek, nyújtok és erősítek, a felkészülés durva szakaszában négy-öt óra a penzum. De önmagában a legjobb szándékkal és precízen összerakott edzésterv is kevés a dicsőséghez: időt kell hagyni a pihenésre, az alvásra, és oda kell figyelni a táplálkozásra is.

Ezek alapján sportolónak is mondhatná magát.

Sportoló amatőr vagyok. Nem futásból élek.

Szeptember végén rendezik meg a Spartathlont, a világ egyik legrázósabb ultrafutó versenyét: 246 kilóméter Athéntól Spártáig. A nők között Ön a címvédő, a pályacsúcsot is Ön tartja 26:53:40-es idővel. Elindul?

Az idén még ideg. Megleptem?

Két éve azt nyilatkozta, hogy még két évvel korábban, a célba érkezést követően arra gondolt, ebből nem kér többet.

Az első Spartathlonra egy ismerősöm beszélt rá. Addig duruzsolta a fülembe, hogy meg tudom csinálni, hogy belevágtam. Felkészültem. Végigmentem, épp hogy beértem a 36 órás szintidőn belül. Pocsékul éreztem magam. Sőt tulajdonképpen minden egyes alkalommal meg kell birkóznom ezzel az érzéssel: le kell győznöm a kétségemet, a fájdalmakat, a kimerültséget, túl kell tenni magam a rosszulléteken, hogy hányok, és jártányi erőt sem érzek magamban. Szóval még egyszer elindulok rajta.

Hatodszor. Azok után, hogy háromszor kapta meg a női győztesnek járó - mit is?

Egy olajág koszorút és egy emlékplakettet.

Szerény inspirációs bázis.

Bennem van, hogy a legjobb akarok lenni - akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy a mezőnyben profik is akadnak. A saját korábbi eredményemet próbálom javítani. Hogy sikerül-e? Talán. Számos tényező közbeszólhat. Például az időjárás. Negyven fokban kell futnunk vagy "csak" harmincban? Sok idő van még a versenyig, nem tudhatom, milyen formában leszek. Ismerem a terepet, ami előny, meríthetek az előző évek tapasztalataiból. Sok apróságon múlik, hogy egyáltalán célba érek-e. Mert ez cseppet sem magától értetődő. Az idén ugyanakkor legy egy plusz öszönző erő, hogy legyűrjem a távot. A tizenhat éves nagyfiam is elkísér a versenyre. Az első 82 kilóméteren csak szurkolhat, a maradék távon viszont néhány ponton segíthet. De nem ez az elsődleges szempont. Szeretném, ha látná, hogy a legmélyebb "szakadékból" is vissza lehet kapaszkodni. Mintát kap. Megérett rá, hogy a szemtanúja legyen ennek az embertelennek tűnő versenynek, amelynek a végén szinte nem is emberek futnak.

Megállás és pihenő nélkül...?

Változó. Én nem állok le, mert azok közé tartozom, akik rosszabbul érzik magukat, ha gyalogolnak. Akad olyan ultrafutó, aki tervezetten alszik is verseny közben - egy magyar srác például nyolc percet engedélyezett magának a Spartathlonon. Ledőlt, vagy inkább összecsuklott az út mentén, aztán segítője felébresztette. Velem megesett, hogy "elaludtam". Sík terepen beálltam egyenesbe, és lehunytam a szemem. Pihenni akartam. Bukás lett belőle. Nyilván én is el tudnék aludni bárhol, bármikor, de más jár a fejemben: befejezni minél hamarabb, aztán pihenhetek.

Sok sportoló a korábbi eredményeiből merít a legkritikusabb pillanatokban: ha egyszer már megcsináltam, újra menni fog. Önt mi lendíti át a holtponton?

Részben annak a vágya, hogy újra átéljem az említett "megint sikerült" érzést. Ami legális dopping. Az a célom, hogy a befektetett energia megtérüljön. Ha feladnám a versenyt, nyomasztana a tudat, hogy nincs visszacsatolás, és elpocsékoltam azt az időt, amit a gyerekeimmel tölthettem volna.

A 212 kilóméter hosszú UltraBalatonon egy alkalommal abszolút elsőként, a legjobb férfi futót is megelőzve szakította át a célszalagot. Hogy viselték az urak a megváltoztathatatlant?

Passz. Én nem velük versenyzem. A lányokra egyébként sem jellemző az a vetélkedés, amit az ultrafutó férfiaknál látok. Nem hozzájuk, hanem a nemzetközi női mezőny legjobbjaihoz mérem magam - ha már valakihez.

Eltérő véleményeket olvastam arról, hogy az ultrafutók között vajon férfiak vagy a nők a "keményebbek"?

Az ultraversenyeken kevesebb nő indul, mint férfi, arányait tekintve viszont nagyobb százalékban teljesítik a távot, mint a fiúk. Szerintem a lányok fejben erősebbek. És másként élik meg a vetélkedést. Emlékszem, három éve a Spartathlonon az utolsó harminc kilóméteren megelőzött egy holland lány. Bocsánatot kért, majd abszolút jóindulattal azt mondta, fuss nyugodtan, senki nincs mögötted, biztosan megcsinálod, dobogús leszel. Harmadikként értem célba.

Lipcsei Árpád
 

Forrás: InterCity magazin, 2015/3. szám