TAGJAINK SZÁMA: 26227 FŐ
  • Végzett hallgatóink 97,24%-a ajánlaná az egyetemet barátainak, ismerőseinek

  • Végzett hallgatóink 79,45%-a végez saját vagy kapcsolódó szakterületének megfelelő munkát

  • "PTE-s hallgatónak lenni a legjobb dolog a világon."

  • Díszoklevél igénylés

  • PTE-s diplomával, amerre csak szeretnél!

  • "Aki egyszer PTE-s diák volt, mindig az marad!"

  • "Büszke vagyok arra, hogy Pécsen szereztem diplomát"

  • "Gyönyörű város, nívós egyetem, sok lehetőséggel"

Szentágothai és a ,,három Béla''

A 2012-es PRIZMA Alumni Magazinban megjelent beszélgetés bővebb verziója

Szentágothai és a ,,három Béla''

A legendás és világhírű magyar tudós, Szentágothai János ifjúkori kutatási vonala az idegszövettan és az agy- és gerincvelő pályatan vizsgálata volt. Ezt Székely Györggyel folytatta Pécsett, s itt kezdett bele az idegrendszer hormonális rendszerre gyakorolt hatásának vizsgálatába, melyben első munkatársai Flerkó Béla, Mess Béla és Halász Béla akkori első pécsi növendékei voltak. Az endokrinológiai kutatást az angol nyelvű Hypothalamic Control of the Anterior Pituitary című monográfiában foglalták össze 1962-ben, mely tudományos bestseller lett. A kutatásról és a régi időkről a szintén legendás Mess Béla professor emeritust kérdeztük. A 85 éves professzor a mai napig aktív: magyarul, németül és angolul is tart anatómiaórákat.

HARKA Éva interjúja

Emeritus professor, aki mielőtt végigjárta volna a ranglétra minden fokát, másodéves korában, 1946. október 6-án lépett be az Anatómiai Intézetbe. Mi volt az, ami aznap megfogta?

Tanulmányaim második félévében érkezett Pécsre Szentágothai professzor. A mai napig is emlékszem, hogy az első anatómia előadása a szívről szólt, és ő, a maga dinamikus előadói stílusában három táblát pillanatok alatt telerajzolt metszetekkel - ez nagyon megragadott. A második lépcső az volt, hogy a még hallgató korában elhunyt Kéri László évfolyamtársam elvitt magával egy olyan szűk körű evangélikus vallási összejövetelre, melyet Szentágothai professzor tartott a lakásán, ami akkoriban elég merész tett volt. Magam vallásos katolikus vagyok, de az evangélikus hittan sem volt idegen számomra. Ez is nagyon megragadott. Így mikor Szentágothai professzor újdonságként bevezette, hogy ha valaki az első év végén, még a kötelező szigorlat előtt, lekollokvált jelesre anatómiából, - nem demonstrátorként, mert az csak a szigorlat után lehetett, de „bejáró intézeti tagként” - beléphetett az intézetbe, egyből jelentkeztem. Lekollokváltam nála anatómiából és fejlődéstanból is, jelesre. Emlékszem rá, hogy sok sikert kívánt és teátrális jelleggel kezet nyújtott, hogy „intézeti taggá fogad”. Egy éven át tanultunk metszeni, festeni, vagyis a laboratóriumi technikát, a kutatási metodikát, ezután kezdődhetett a munka.

Szentágothai kutatásai kapcsán indult el Ön is az endokrinológia felé?

Szentágothai csaknem üres intézetbe jött. Mivel nonszensz volt, hogy mindössze néhány negyed-ötödéves demonstrátor van az anatómián, hirtelenjében Pestről két friss diplomást hívott le Pécsre: Kiss Tibort és Halmi Miklóst. Akkoriban lehetett olvasni egy Geoffrey Harris nevű oxfordi anatómus professzor új elméletéről, ami szerint a hormonális rendszer legfőbb irányítója nem az agyalapi mirigy (hipofízis), hanem a központi idegrendszer. Ez Szentágothai professzor fantáziáját megragadta - kMess Bélaorábban, mielőtt Pécsre került, ezzel nem foglalkozott, hanem „csak” az idegrendszerrel. Úgy kezdődött, hogy összehívott minket, és vázolta az ötletet. Ezután felosztottuk a témát: Flerkó Béla kezdett el a szexuál-endokrinológiával foglalkozni, főleg a női nemi ciklus és a szaporodás kérdéseivel, én a pajzsmiriggyel és Halász Béla a mellékvesével. Azért ezt a területet választottam, mert harmadéves koromban, amikor már itt az anatómián dolgoztam, Donhoffer professzor az egyik kórélettan előadáson a pajzsmirigy kórélettanáról beszélt, s elmondta, hogy a káposztafélékben található tiouracil tartós adagolása golyvát okoz. Azt mondta, furcsa az, hogy a pajzsmirigyben szövettani túltengés van, ugyanakkor funkcionálisan nincs vagy nagyon alacsony a hormontermelés. Ez felkeltette az érdeklődésemet a pajzsmirigy iránt. Életem első dolgozata is ezzel kapcsolatban jelent meg a Kísérletes Orvostudományban: ezt a vegyületet adagoltam gyógyszeresen patkányoknak, és vizsgáltam, hogyan változik a pajzsmirigy szöveti képe. Világossá vált: a tiouracil megakadályozza a jód beépülését a szerves vegyületbe, ezért nincs hormontermelés - de a pajzsmirigy ezt érzékelve igyekszik pótolni, így szövettanilag túlteng, viszont működése alacsony. Ezt még magyarul írtam, de később németül, majd angolul publikáltunk.

Miben jelentett újdonságot a Hypothalamic Control of the Anterior Pituitary kötet?

A könyvünk kvintesszenciája egy visszajelzési rendszer igazolása: az agy serkenti a hipofízist, a hipofízis hormonja pedig serkenti a perifériás endokrin szerveket. Ha azonban a periféria túlműködik, az visszahat az agyra és a hipofízisre, és gátolja annak a működését, tehát fékezi önmagát. Ha pedig alacsony a működés, akkor ugyanúgy visszajelzés megy az agyba, és ez serkenti a hipofízis működését, hogy pótolja a hiányt. Különböző sematikus ábrákat is rajzoltunk, hogy ezt szemléltessük. A könyv másik nagy szenzációja, ami egyedül Szentágothai professzor nevéhez fűződik, az, hogy a világon elsőként dolgozta fel a patkányagyat ún. stereotaxikus atlaszban, mely koordinátái alapján az agy bármelyik területét el lehet érni és vizsgálni. A könyv első részében részletesen szerepelnek a patkányagy egymás mögötti különböző metszetei, öttizedmilliméterenként. Ez akkoriban igen nagy segítség volt a kutatók számára. Két kiadást is megért a könyv, 1962-ben jelent meg az első (ennek egy orosz nyelvű kiadása is megjelent), a második pedig 1972-ben. Utóbbi a következő tíz év kutatási eredményeivel kibővítve.

Milyen visszajelzéseket kaptak erre a könyvre?

Ez alapozta meg az ún. Szentágothai iskola hírnevét. A könyvünk megjelenése után bárhol jelentünk meg kongresszusokon, mindenütt érdeklődve fogadtak: Szentágothait, akinek a nevét a lehető leglehetetlenebbül ejtették külföldön, és a „három Bélát”. Szentágothai professzornak fantasztikus érzéke volt ahhoz, hogy kiválassza, milyen irányba érdemes kutatni: az endokrin vonal akkor volt felfutóban, a világon mindenhol ekkor kezdődött az idegrendszer és a hormonális rendszer kapcsolatának vizsgálata. Ebbe ő mindjárt az elején bekapcsolódott és mi jókor voltunk az első vonalban. Tréfásan talán azt mondhatnám, hogy ő adta az impulzust, mi pedig a kutatótechnikai munkát.

Mennyire volt felszerelés-igényes a kutatásuk?

Ez még az a tény, amit szinte egy, a könyvünkről szuperlatívuszokban beszélő külföldi szaktekintély sem hitt el. Ugyanis egyetlen laboratóriumunk volt, amit öt perc alatt be lehetett járni. A rendelkezésünkre állt egy stereotaxikus készülék, egy mikrotom és egy fagyasztó mikrotom, és voltak különböző szövettani festési módszereink. Az ún. magvariációs statisztikai módszert használtuk, ami annyit jelent, hogy a különböző szervek egy-egy területéből megmértük kétszáz sejt sejtmagját, abból kiszámítottunk a gömbképlet alapján a volumenét, és a sejtmag volumenének változásaiból igyekeztünk következtetni a funkcióra. Jó tíz évvel az endokrin kutatások elindulása után, a hatvanas években sikerült egy izotóp-laboratóriumot létesíteni az intézetben. Elsőnek a pajzsmirigy jódizotóp-tárolását tudtuk mérni, azután különböző hormonméréseket, hormonszint-meghatározásokat végeztünk.

A mai drága, nagy befektetést igénylő automatizált műszerekkel egyszerűen már nem lehet felvenni a versenyt kézi erővel, ahogy annak idején mi mértük körzővel a sejtmagot. Ma messzemenően pénzfüggő a kutatás eredménye, már csak azért is, mert van egyfajta időbeli versenyfutás is: aki lassabban hozná ki ugyanazt azt eredményt, azt már le is közölték. Ötven évvel ezelőtt, fiatalkoromban, sokkal többet jelentett a kutató intuíciója és ötletessége, mint ma. Akkoriban ugyanis az ötleten túl azon is el kellett gondolkodnunk, hogyan kivitelezzük a kutatást, hiszen nem volt hozzá műszeres vagy anyagi háttér.

Hogyan viszonyult Szentágothai a tanítványaihoz?

Hosszú közös tevékenységünk alatt engem egyetlen egyszer tolt le Szentágothai. Mint lelkes kutató belekezdtem egy kísérletbe, kiszámítottam, meddig tart majd, s utána tartottam volna az egyik csoportnak bonctermi gyakorlatot. Valami miatt nem tudtam befejezni a kísérletet, és tíz percet késtem a gyakorlatról. Ezt ő észrevette, finoman azt mondta, hogy majd óra után menjek be hozzá - akkor már tudtam, hogy gond van. Az irodájában nagyon komolyan megszidott: „Jegyezd meg, téged azért fizetnek, hogy taníts az egyetemen és az, hogy kutathatsz, az jutalom azért, mert oktatsz.„ Szenvedélyesen és lelkesen adott elő, és ez nála nem csak kötelességtudás, hanem hobbi is volt. Tiszteletreméltó volt, mennyire szeret oktatni, élvezetesek voltak az órái. Ezt belénk is nevelte: állítom, hogy a Szentágothai tanítványok egyike sem rossz előadó.

Hányan voltak akkor egy évfolyamon? Hogy látja, hogyan változott ez az évek során?

Szentágothai ideérkezése előtt, 1945 szeptemberében volt az első nagy, létszámbeli ugrás: addig 30-40 fő volt egy évfolyamon, az én évfolyamomon pedig már 230-an indultunk, tudniillik akkor nem volt felvételi, csak el kellett menni a dékáni hivatalba, bemutatni az érettségi bizonyítványt, és már lehetett is menni beiratkozni. Sőt, akinek nem volt meg az érettségi bizonyítványa, mert a háborúban elkeveredett, az rendkívüli hallgatónak egy félévre beiratkozhatott, és ha a félév alatt csatolta az érettségit, megkapta a rendes indexet, elismerték a félévét. Voltak páran, akik ezzel kóklerkedtek, és nem is volt érettségijük - őket a félév után eltanácsolták. Ettől az évtől kezdve a magyar hallgatók létszáma nem nagyon változott: 200 fő körül stabilizálódott az első éves indulás.

Flerkó Béla mint orvosegyetemi rektor vezette be az angol nyelvű oktatást, és nyolc éve vezették be a németet. Büszke vagyok rá, hogy az utóbbi megalakozásának én is részese lehettem. E kettővel ugrásszerűen nőtt a külföldi hallgatók száma. Sajnos egy idő óta én azt tapasztalom, hogy a mai hallgatók egy kicsit elkényelmesedtek, persze 20-30 százalékuk, az évfolyamok krémje, most is olyan, mint régen volt: igyekvő. Nem is a képességekben látok nem szerencsés változást, inkább a többség mostani hozzáállásában.

Befolyásolta az akkori politikai rendszer a kutatásaikat?

Nem. Szentágothai professzor nagyon ügyesen tudta megválogatni a munkatársait. Leginkább egy kohóhoz hasonlíthatnám: az embereket lélekben is beolvasztotta ebbe a közösségbe. Neki köszönhettük, hogy békén hagytak minket. Semmiféle baj nem volt, se 56-ban, se utána. 1956. október 23-át követő napokban például mi bejártunk ugyan az intézetbe, de persze eleinte mindenki a rádiót figyelte. Amikor bemondták, hogy megnyitották a határokat, Szentágothai professzor bennünket idősebbeket behívott az irodájába, és azt mondta: „Nézzétek, hogy ha mi így, mint egy stáb külföldre mennénk, biztosan kapnánk munkahelyet. De én nem megyek, és úgy gondolom, jobb volna, ha együtt maradnánk. Persze azt csináltok, amit akartok.” Mind maradtunk. Így '56 után is folytattuk a közös kutatást, és a retorzió sem ért el bennünket - egyedül őt, mert Szentágothait az 56-os értelmiségi tanács elnökének választották. Végül valami enyhe, inkább szimbolikus büntetéssel megúszta. Szentágothai professzor tekintélye olyan nagy volt, hogy az ő intézetébe nem mertek beleharapni.

1970-ben egy franciaországi kutatói ösztöndíj kapcsán egyébként magam is megtapasztaltam a kecsegtető külföldi lehetőségeket. A kísértés nagy volt, és azt is megmondom, hogy nem én, mert én talán nem tudtam volna ellenállni az akkori esélyeknek, de a családom mereven ragaszkodott az itthonléthez. Nem bántam meg, mert végül is Magyarországon is megtaláltam a számításomat, sőt, kit tudja, hogy külföldön mi várt volna rám. Itthon kiegyensúlyozottan tudtam dolgozni a továbbiakban is.

Mikor Szentágothai professzor visszament Pestre, egy kialakult bázist hagyott maga után.

Mielőtt távozott, behívott bennünket: Flerkó Bélát, Halász Bélát, Székely Györgyöt és engem. Bejelentette távozását, és mindegyikünknek adott a Szentágothai-féle anatómiai atlaszból egy dedikált példányt (mivel sok nyelven megjelent, s minden kiadásból kapott tiszteletpéldányt, halomra való atlaszai voltak) - emlékszem, én éppen egy spanyol kiadást kaptam. Az atlasz mellé kaptunk egy levelezőlap nagyságú arcképet is a professzorról, azzal a dedikálással, hogy „tanítványomnak szeretettel”. Bejelentette, hogy visszatér Pestre és visszatér az eredeti témájához is, az idegrendszer pályatani kutatásához. A Pécsett elindított vonallal, az endokrinológiával nem óhajt többé foglalkozni, azt vigyük mi tovább becsülettel. Kevés mester hagyna ilyen szellemi-anyagi örökséget.

Hogyan lett Önből mégis tobozmirigy-kutató? Miért váltott?

Luciano Martini professzor meghívására részt vettem egy kutatási projektben a Milánói Egyetemen. A hipotalamuszban termelődő, a hipofízist szabályozó különböző hormonok termelési helyét próbáltuk lokalizálni. Ebből szép fogadtatású dolgozat is született. Három olasz szakemberrel - Marcella Motta, Flavio Piva és Franco Fraschini - dolgoztam együtt. Közülük Franco egy este elmondta, hogy nemrég olvasott egy Lerner nevű amerikai kutató felfedezéséről, miszerint a tobozmirigyben található egy hormon, a melatonin. Bevallom őszintén, a tobozmirigyet addig egy csökevényes szervnek tartottam, de Franco kedvéért elvállaltam, hogy az akkoriban még primitív eszközökkel végzett narkózis miatt elpusztult kísérleti patkányokból megpróbáljam kioperálni a tobozmirigyet. Olyan gyorsan ment, hogy egy délután alatt kidolgoztunk egy műtéti technikát, hogy hogyan lehet élő patkánynál a tobozmirigyet eltávolítani. Franconak volt egy teóriája, hogy - és akkor a világirodalomban is volt egy ilyen elmélet - a tobozmirigy a nemi hormonok termelődésére is hatással van. Nem hittem ebben, de nem akartam őt megsérteni, így barátságból elvégeztem a műtéteket úgy, hogy felosztottuk, melyik állatból távolítjuk el a tobozmirigyet, melyiknél marad sértetlen, s melyiknek adunk melatonint. Ravasz voltam, és a saját rendszerem szerint, de kívülálló számára össze-vissza jelöltem a különböző csoportba tartozó egyedeket. Az állatok egyéni jelzése tehát látszólag volt csak random, és ennek a kulcsa csak nálam volt. Mikor elérkezett a kísérlet vége és meghatároztuk az állatok szexuál-hormonszintjét, az asszisztensnő, Franca Tani, jön hozzám sírva, hogy professzor úr, valami baj van, olyan összevissza eredmények jöttek ki, pedig ő nem rontotta el a technikát. Hazavittem az eredményeit és az én megoldókulcsomat, szépen összepárosítottam, és kiderült, hogy Franco elmélete abszolút helytálló. Már másnap megismételtük ezt a kísérletet, s így belekezdtünk egy mellékkísérletbe a főkísérlet mellett. Tizenhárom hónap múlva, amikor hazajöttem, megállapodtunk Francoval, hogy a tobozmirigy-kutatás melyik vonalát melyikünk viszi tovább.

Hogy érzi, hogyan sikerült élni a Szentágothai-örökséggel?

A Szentágothai János után közvetlen első generáció magyar anatómus professzorai majdnem mind az ő tanítványai voltak: Flerkó Béla, Székely György, Halász Béla, Réthelyi Miklós, aki a középső Szentágothai-lányt vette el feleségül, Hámori József, Straznicki Károly, Török Béla, Lázár Gyula és jómagam. Pécsett mi voltunk az első tanítványai.

Ami az endokrin kutatást illeti: mindenki vitte tovább a saját vonalát, ám az egységes stáb szétvált. Az 1970-es évek elején Halász Béla felkerült Pestre a II. számú Anatómiai Intézetbe, ott folytatta a mellékvese kutatását. Volt egy találmánya is, az ún. Halász-kés, amivel az agyban a különböző területeket körbe lehetett vágni és izolálni az agy többi részétől. Flerkó Béla itt Pécsett, az intézeten belül alakított ki egy munkacsoportot, mellyel különböző szaporodásbiológiai betegségek hormonkezelési lehetőségeit vizsgálták. Én a pajzsmirigy-vonal után a tobozmiriggyel kezdtem foglalkozni, mely - immár Csernus professzor irányításával - a mai napig is az Anatómia Intézet jelentős kutatási vonala.