„Tényleg a fél világot el lehet velük húzni!”

Ünneplés és információcsere egyben a PTE Tanárképző Központ Tanévindító Mentor Fóruma, és a kiemelt szakmai témák megvitatása mellett elismeréseket is átadnak. Az Év Mentortanára címet 2023-ban Gyetvai József, a pécsi Szent Mór Katolikus Óvoda, Általános Iskola, Alapfokú Művészeti Iskola és Gimnázium mentortanára érdemelte ki.

Miért ezt a hivatást választottad?
Vallási alapokra vezethető vissza. Hittan órákon falunk plébánosa Moró László atya felfigyelt rám és nyolcadikosként ötödikeseket bízott rám. A feladatom az volt, hogy énekkarrá szervezzem őket, mely énekkar a templomunkban vállalt zenei szolgálatot. Így kezdődött... A közösségi élet megszerettetését Schindler Mátyás atyának köszönhetem. Később, amikor a piaristáknál tanultam Kecskeméten, visszajártam ifjúsági hittanra a szülőfalumba, Mélykútra. Ott találkoztam a pályámat meghatározó harmadik pappal, Hegedűs Jánossal. Ahogyan ő vezetett, irányított minket fiatalokat, az nagyon magával ragadó volt. Mondhatni, három paptól kaptam inspirációt arra, hogy tanár legyek.

Ismerek olyan hallgatókat, akik nagyon szeretnének tanárok lenni, de amikor egy valós, nehéz szituációba kerülnek az iskolában vagy a tanítási gyakorlat alatt, meginognak. Nálad is előfordult ilyesmi?
Nem, én nagyon határozottan haladtam a pedagógia különböző ösvényein. Mindig voltak olyan pedagógusok, akiknek munkáját mintának tekintettem, és melléjük csapódtam. Majd újabb és újabb kollégáktól kaptam ihletést, jó példát. Szegeden, a József Attila Tudományegyetemen például volt egy tanár, aki németül, latinul és ógörögül is tudott, hatalmas műveltsége volt. Esténként az egyetem könyvtárában kávézott, közben anekdotázott a hallgatóinak, és fordítottunk, olvastunk. Az ilyen embereket kerestem mindig. A tanulmányaim lezárta után négy évig Makón tanítottam az apácák által vezetett Szent István Gimnáziumban. Majd Pécsre költöztem családommal. A munkahelyem a Szent Mór Iskolaközpont lett, amelyhez azóta is tartozom.  Az új város új kihívásokat jelentett.

Kerestem az általam nagynak tartott pedagógusokat és igyekeztem tőlük tanulni. Így próbáltam összerakni saját magamat. De abban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy tanár akarok lenni.

Amikor jelentkeztél a mentortanári képzésre, mi motivált?
Szegeden, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán egy rövid ideig tanársegéd voltam, ott találkoztam először az egyetemista korosztállyal. Középkori latint kellett tanítanom, és azok a srácok, lányok, akikkel foglalkoztam, megfogtak felnőttes magatartásukkal, habitusukkal. Szép világnak éreztem, hogy segítsem azt, aki keresi és már majdnem meg is találta hivatását, hogy ott legyek mellettük az utolsó lépés előtt.

A laudációban az szerepelt, hogy a hallgatók, akikkel foglalkozol, igen nagyra értékelnek téged. Milyen problémákkal fordulnak hozzád leginkább?
Sok ilyen pontot lehetne mondani, a hivatás kérdései, az anyagi helyzetük, de még a magánélet is sokszor beletartozik. Azt tapasztalom, hogy

sok hallgatónak nehéz a helyzete, mert dolgozni kénytelen, albérletet kell fizetnie, párkapcsolati problémái vannak, vagy éppen családot szeretne alapítani, de mindezt össze kell hangolnia az álláskereséssel… Az is gyakori, hogy rádöbbennek, hogy a pedagógus pálya anyagilag nem garantál magas életszínvonalat.

Volt rá példa, hogy megkeresett a tanári szerződésével egy hallgató, és megkérdezte, én hogy élek meg ennyi fizetésből. Ilyenkor nagyon nem mindegy, hogy mit mondok. Ha jó tanárnak tartom, inkább azt szoktam javasolni, hogy nézzük meg, hogy a tanárságon belül milyen egyéb lehetőségek vannak, ami szakmai és anyagi többletet jelenthet számára. Esetleg mik azok a lehetőségek, amiket egy főállás mellett, de nem annak rovására el lehet látni. Ez rendkívül nehéz kérdés, egyénenként változik, hogy kinek mit lehet mondani.
Ezeket a megbeszéléseket általában egy cukrászdában szoktam tartani, hogy ne frusztrálja a hallgatót semmi, nyugodtan beszélgethessünk. Ott nincs kicsöngetés, annyi időt szánok rá, amennyit az adott probléma megoldása igényel. Persze az is cél, hogy ezekkel a megbeszélésekkel a pálya felé orientáljam őket.

Van, hogy valakit alkalmatlannak találsz arra, hogy tanár legyen?
Volt rá példa, hogy úgy láttam, az illető reménytelen, nem tud mit kezdeni a fiatalokkal, nincsenek meg azok a kompetenciái, melyek a tanársághoz szükségesek. A másik mentor kollégával is egyeztettünk, ő is egyetértett. Őszintén, tapintatosan, de úgy, hogy megértse, elmondtuk az érintett hallgatónak, hogy szerintünk nem alkalmas a pályára. Nehéz volt ezt kimondani, de ő elgondolkodott rajta, és keresett egy másik karrierutat, amiben megtalálta a hivatását - vissza is tért az iskolába, megköszönni nekünk a visszajelzést.

Milyen kompetenciák kellenek a tanársághoz?
Szerintem az nagyon fontos, hogy tudjunk kapcsolatot teremteni, legyen empátiánk, értsük meg a másikat, a diákot. Tisztában kell lennünk magunkkal, mindenképpen helyes önismerettel kell, hogy rendelkezzünk.

Ha az történik, amit mondok, az hitelessé tesz. Ha ez megvan, a diákok fölnéznek az emberre, és bármit megtesznek - tényleg a fél világot el lehet velük húzni! Fontos, hogy lelkesíteni tudjuk őket - de ehhez nekem magamnak is lelkesnek kell lennem. Ha nincs mosoly az arcomon, a diákok nem, vagy csak kényszerből tartanak velem!

Célszerű más életterületeket, életszituációkat is ismerni. Tanárként fontos, hogy tudjam, mi az, hogy kétkezi munka, vagy mit jelent, ha az egészségünkben dolgozik valaki. Az a hallgató, aki velem szemben ül, nem biztos, hogy olyan körből jön, mint én, és mégis értenünk kell egymást. Például hasznos volt, hogy a feleségem sok szakácsműsort néz, mert így – bár nem értek a gasztronómiához - tudtam egy hallgatóval együtt gondolkodni, amikor azon vacillált, tanár legyen-e vagy inkább mégis szakácsnak álljon. Ismernünk kell a világot, nem lehet csak egy általános alapműveltségre építeni.

Sikerült kollegát szerezned a mentoráltjaid közül? Követed a pályájukat?
A gyakorlat igen intenzív emberileg, lélektanilag, sok-sok szempontból... Utána búcsút veszünk egymástól, ami érzelmileg nagyon nehéz számomra. Ismerősök maradunk, de ennél nem szoktam továbbmenni.

A pályád alatt mennyire változtak vagy kell, hogy változzanak - és itt egyebek között a technológiai fejlődésre gondolok - a módszerek? Mennyire képesek a tanárjelöltek arra, hogy erre rezonáljanak?
Ezen a pályán azt gondolom, hogy innovátornak kell lenni, az újra nyitottnak kell lenni. Rengeteget tanulok a hallgatóktól! Mindig figyelek arra is, hogy megköszönjem, ha valamit kapok tőlük, mert sokat segítenek. Nem vagyok mindenható, van működő módszertáram, de az újításokat beépítem, és igyekszem vissza is adni nekik a magam módszereiből. Így bennük is kialakul egy olyan egysége a saját és a tőlem kapott módszereknek, ami alapja lesz annak, hogy a későbbi években mindezt teljesen saját képükre formálják.

Ha “középkori” módszertant képviselek, ha pusztán frontálisan tanítok, akkor nemcsak magamat, de a hallgatót is eltávolítom a jelentől, a XXI. századtól és soha nem lesz belőle jó pedagógus.

Van még egy fontos dolog, ami a mentortanárságnak szerintem igenis, hogy egyik sarkalatos pontja kellene, hogy legyen: nem csak oktatunk, hanem nevelünk is! Azt tapasztalatom, hogy a hallgatók - és szinte nincs is kivétel! - megírják az óratervet, az oktatási cél gyönyörű, de a nevelési cél nem létezik. Tegyük fel, éppen VIII. Henrik uralkodása a téma, aki több feleségét kivégeztette. Amikor megkérdezem a hallgatókat, miért nincs erről véleménye, elképednek, és nem is tudnak mit válaszolni. Otthagyta a párját, akinek hűséget esküdött, nincs róla véleményed? Megtagadta a saját gyermekét pusztán azért, mert lánynak és nem fiúnak született? Erről nincs véleményed? Nemrég nősültél, és nincs a hűségről véleményed? Kit érdekel, hányadik Henrikről van szó, azt kell kimondani, hogy a hűség, a becsület, a tisztaság érték. Egyházi iskolában tanítok, de ettől függetlenül is nagyon fontosnak tartom, hogy az általános erkölcsi értékekre neveljük a gyerekeket. Feladatomnak tartom, hogy a leendő tanárokban is felélesszem az ez iránti igényt.

Hogyan kritizálsz úgy, hogy erre nyitottak legyenek a hallgatók?
Nálam van egy szabály, amit felállítottam magamnak, és általában bejön!

Háromszor többet dicsérek, mint kritizálok.

Ha egy hibát látok, akkor három dicséretbe ágyazom, és biztos, hogy a pozitívumokkal kezdem. Arra is ügyelek, mekkora az a negatívum, ahhoz a három jó dologhoz képest, amit el tudok mondani a hallgatónak - ha kijön a háromszoros szorzó, akkor akár másodszorra bátran felteszem a kérdést: nem gondolod, hogy ezt vagy azt lehetett volna jobban is csinálni? Vagyis nem jelentem ki, hogy rossz volt, amit csinált, mert amint elgondolkodik, ő maga is be fogja látni, és kimondja, hogy valóban, az a rész nem is volt olyan jó. Aztán megdicsérem még legalább egy valamiért, és tudom, hogy legközelebb kijavítja az adott hibát. Fokozatosan építkezem: el nem árulom az első órán, hogy nyolc hibát halmozott fel a tanítás során! Kiválasztom a legnagyobbat, azt kijavítjuk szépen, közben meg is dicsérem, és a szarvashibát már ki is küszöböltük. Aztán jön a következő, amit körbehatárolok, de hagyom, hogy ő maga nevezze meg - addig küzdök, amíg fel nem ismeri, hogy az adott dolog nem jó. A magam megoldásaival akkor hozakodom elő, ha megkérdezi, hogy én hogyan csináltam volna. Akkor sem mondom, hogy az ő megoldása rossz, csak elmesélem, hogyan csinálnám. Ha ügyes vagyok, az én verziómat fogadja el - és már nem is foglalkozunk vele, hogy az övé jó, vagy kicsit jó, vagy nagyon rossz, mert úgyis megszabadul a problémától. Minél kevesebb a stressz élménye, annál jobb, ráadásul azt is kis dózisban kapja, és egyszerre csak egy hibát javítunk ki, a többire is úgyis sor kerül.

Ha valaki kacsintgatna a pedagógia felé, mint mondanál, hogy miért éri meg ezt a pályát választani?
Egyrészt biztos, hogy segítenék neki felfedezni önmagában egy, vagy több olyan tulajdonságot, ami a pedagógiában fontos. Ha nem találok ilyen kapcsot, nem is biztos, hogy alkalmas erre a pályára. Amennyiben találok, és ő azzal egyet is ért, akkor már

rá tudok mutatni, hogy tanítás középpontjában a diák áll, akinek ő tanárként értékesebbé fogja tenni az életét.

Ha egy tehetséges pedagógusjelölt dilemmázik, mindig a diákra mutatok: ő az, akit többre vihetsz, akinek az életét jobbá, értékesebbé teheted, akit jó szülővé vagy jó házastárssá és nem utolsó sorban jó állampolgárrá tudsz nevelni - a lehetőség végtelen.