Kik azok a hantik?!

A hantik életéről való ismereteinket többek között prof. dr. Nagy Zoltánnak köszönhetjük Magyarországon. A PTE BTK Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék vezetője nagyjából két évet élt az elsősorban az erdei életmódjáról híres szibériai emberek között, a Vaszjugán folyó mentén.

Hogyan kerültél kapcsolatba a néprajzzal? És hogy jutott eszedbe éppen a hantik életét kutatni?
Magyar, pontosabban nyelvész szakon kezdtem a felsőfokú tanulmányaimat, és amikor muszáj volt szakirányt választanom, a finnugrisztika specializáció mellett köteleztem el magam. A magyar szakon sok jó oktatót említhetnék, de az én személyes hőseim mégiscsak Dobó Attila és Fancsaly Éva voltak a finnugrisztikáról. Elsősorban ők tehetnek arról, hogy ebbe az irányba sodródtam. Hamar be kellett látnom viszont, hogy engem a névszói szerkezeteknél sokkal jobban érdekelnek az emberek. Így az egyetemi pályám két részre bontható: a magyar számomra arról szólt, hogy bölcsésszé váljak, a néprajz viszont már a tudományról. 1991-ben lettem néprajz szakos, egy olyan tanszéken, ami akkor alakult. Egészen kivételes generáció tanított: Pócs Éva,  Kisbán Eszter, Andrásfalvy Bertalan, Filep Antal, Nagy Ilona, Vargyas Gábor... Tenyerén hordozott a jósiten akkoriban, ez biztos. Utólag úgy látom, hogy a tanárainknak elegük volt a budapesti iszapbirkózásból, a tudománypolitikai harcokból. Valami újat akartak csinálni.
Akkoriban itt tanított Pusztai János, aki az Uralisztikai Szemináriumot vezette, és pont abban az évben, amikor itthagyta a pécsi egyetemet, eljutott Szibériába - a volt Szovjetunió akkoriban nyílt meg a kutatók előtt -, a következő őszt pedig már Szombathelyen kezdte mint főiskolai igazgató. Kiépített egy csereprogramot, de a két intézmény közti váltás miatt az egyik helyen még, a másik helyen már nem volt embere. Így mikor találkoztam vele - Szombathely mellé udvaroltam, és benéztem hozzá -

megkérdezte, akarok-e elmenni a hantik közé. Hosszas egy másodperces gondolkodás után rávágtam, hogy persze. (nevet)

Teljes vehemenciával vetettem bele magam a kalandba.

Hogyan kell ezt a kutatást elképzelni? Összecsomagoltál, és elutaztál a legmesszibb faluba?
Mind a néprajz, mind az antropológia küzd a rájuk rakódott sztereotípiákkal: a néprajzos, aki tarisznyát kap a vállára, és kimegy a legeldugottabb faluba, és az antropológus, aki a dzsungelben veszi fel a kapcsolatot olyan törzsekkel, akik addig a világtól elzárva éltek. (nevet)  Ezek a sztereotípiák már akkor sem voltak igazak, amikor ezek a tudományágak megszülettek, de azóta a világ is nagyot változott. A néprajz és az antropológia egészen más tudományok, mint amilyenek a hatvanas években voltak. Nem tagadom, egyetemi hallgatóként azért a kaland és az egzotikum dübörgött bennem is, amikor először terepmunkára utaztam. Ravasz ám a mostani világunk, mert mindenhova elér, a legeldugottabb helyek is ugyanannak modern világnak  részei, de ez már nem is biztos, hogy a földrajzi távolsággal van összefüggésben. Vagy tudatos elzárkózást jelent a globalizált világtól, vagy azt, hogy annyira periférikus helyen vannak, hogy az majdhogynem gettósodás.
Az a terület, ahova én kerültem, inkább a másodikhoz tartozik. A táj megadta azt, amit az egzotikumról gondoltam. Szibéria azóta is a szívem csücske, mind a mai napig álmodom azzal a tájjal. Állítom, hogy

az a tajgai falu, ahová engem a jósorsom vetett, a világ egyik legszebb helye. De az ott élő emberek élete sok minden, csak nem romantikus.

A terület, ahol élnek, az Oroszországot eltartó nyugat-szibériai olajmező része. Érintetlen világról nem lehet beszélni, és hiába élnek egy olyan hatalmas erdőben, ahol két napig kell gyalogolniuk, mire egy emberrel találkoznak, azért a folyókat kőolajszármazékok szennyezik, és fölöttük húznak el a repülők és a helikopterek. A hantik nem igazán tudtak beilleszkedni a modern világba, inkább vívták vele a maguk harcát. De itt ne ellenállásra gondolj, hanem létfenntartási harcra, a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelemre. Az egyetlen elérhető munkalehetőség, az olajbányászat nem fogadta be ezt a marginalizált csoportot, így nincs más lehetőség, mint az erdőben maradni, és halászattal, vadászattal tartani el magukat és a családjukat. Ettől még azt, amikor mész az erdőben, és előtted az öreg hanti férfi a kutyáját vezetve viszi a puskáját, érezhetnéd romantikusnak, de a nagyobb képet körégondolva már sokkal kevésbé az.

Le tudnád írni ezt a tájat?
A falu néhány házból áll, mind megbarnult erdeifenyő-gerendákból készültek. Egy erdei tisztáson helyezkedik el, amelynek az egyik oldalán egy 8 kilométer hosszú, de nagyon keskeny tó van, a másik oldalán pedig már a tajga fala magasodik. A tó túloldalán különböző félszigetek vannak, például a Päi Imi, amely az egész Vaszjugan legfontosabb hanti szent helye. Olyan, mint egy gótikus katedrális: hihetetlenül sötét, majdhogynem fekete, merthogy cirbolyafenyőből áll, amik nagyon komor látványt nyújtanak. Viszont ott van a fodrozódó tó is, rajta hattyúk és sirályok. Már-már giccsesnek hat, tudom. Ami mindig megjelenik előttem, az ez a tisztás a faluval, ahogy ott állok a közepén és nézem a tavat.
A másik kép, ami belémvésődött, az maga a tajga. Hiába írta azt róla azt Brehm, hogy unalmas, mert csak néhány faféle alkotja - nem értek vele egyet. Nagyon szeretem az erdőket. A tajga pedig nappal hihetetlen tágasságot tud adni: akármerre nézel,

csak erdő és erdő mindenütt, és az ösvény végére érve is még mindig csak az erdőt látod. Végeérhetetlennek érzed.

Amikor viszont rádsötétedik, és vagy egy vadászházhoz értek, vagy tűz mellett kell megéjszakáznotok, rádcsukódik, bezárul. Majdhogynem klausztrofóbia-szerű érzés támadja meg az embert: ráboruló fal veszi körbe, és az egyetlen tágasságot az jelenti, ha felnézel a csillagos égre. Ott szinte nincs fényszennyezés. Ha el lehet csillagos eget képzelni, akkor ez az. De az ég is úgy borul rád, hogy az majdhogynem félelmetes. Sőt, valljuk be: félelmetes. Ezzel együtt csodálatos. A fenyők, a tágasság és a szűkösség perspektíváinak dinamikája állandó gótika-érzést generál. Ezt nagyon szeretem.

Ilyen az én Szibériám.

Hogyan tudtál a terepmunkára felkészülni?
A kiutazásom előtt a finnugor specializáción felkészítettek mindenre, amit tudni lehetett akkoriban: például olvastatták velem azt a szakirodalmat, amit az előttem ott járt utolsó kutatónemzedék írt - de ők a 19-20. század fordulóján jártak ezen a területen. Illetve orosz irodalmat olvastattak még, amely igencsak fogékony volt a társadalmi problémák elfedésére. Az olajbányászat a 19-20. század fordulóján még fel sem merült, mert csak a második világháború hatására kezdtek el olajat keresni. Így az előzetes, romantikus elképzelésem helyett egy, a kőolajbányászat perifériáján élő hanti társaság köszöntött rám.

A másik nagy romantikus elképzelésem az volt, hogy az élet és benne mindenki különleges lesz. Az is egy nagy, és nehezen feldolgozható emberi tapasztalat volt, hogy

az emberek a Vaszjugán mentén is ugyanúgy élik a hétköznapjaikat, az életük semmivel sem különlegesebb, ünnepélyesebb vagy egzotikusabb mint a miénk.

Ha szabad ilyet mondani: az ő hétköznapjaik ugyanolyan unalmasak, mint a világ bármely pontján élő emberek egymás után folyó napjai. Amikor először voltam terepen, nagyon megrázott ez az élmény. Visszatekintve viszont kifejezetten erénynek gondolom azt, hogy nem ültem fel az egzotikumkeresésnek, hanem tudtam hétköznapinak látni az életüket.
A korábbi szakirodalom erősen a rokonság kérdésére koncentrált, és a néprajztól is azt várták, hogy ez lesz az egyik olyan tudomány, ami bizonyítja a két nép közti kapcsolatot. A 20. század végén számomra nem tűnt érdekes kérdésnek, hogy tudok-e olyan mélyre menni az ő történelmükben, hogy találjak valami közös szálat, mely valaha a magyar kultúrához kötötte őket. Az sokkal jobban érdekelt, hogy

a szovjet/posztszovjet világban milyen adaptációs stratégiákat dolgoztak ki ezek az emberek.

A doktorimat a vallásukról írtam - eredetileg a hanti mitológia érdekelt - de a későbbi kutatásaim már mind olyan irányba mentek el, mint a nemzeti identitás, a 20. század politikai történéseinek hatása a helyiekre, a televízió hatása a helyi kultúrára, az alkolholfogyasztás kultúrája, az, hogy hogyan és miért használják az erdőt, illetve milyen hasonlóságok vannak a hantik és a többségi társadalom között.

A hantikat nem próbálta asszimilálni a Szovjetunió?
Ugyanúgy megpróbálták a hantikat is asszimilálni, mint a világ más pontjain a bennszülötteket a gyarmatosítók Ausztráliától Észak-Amerikán át Afrikáig. A sokfajta asszimilációra használt módszert a szovjet időszak alatt még azzal is megfejelték, hogy a marxista logika szerint az őskori állapotból egyenesen a szocializmus/kommunizmus társadalmába próbáltál bevonni ezeket az embereket, vagyis megpróbálták “felemelni” őket a többségi társadalomhoz, egyfajta “humaniátrius küldetéstudatot” is teljesítve. Központosított, bentlakásos iskolákba hajtották az embereket, semmilyen vallás iránt nem voltak toleránsak. A Vaszjugán folyó környéke a többi hantik által lakott területtel összevetve azért speciális, mert

itt párhuzamos szenvedéstörténetek zajlottak egymás mellett: egyrészt a  hantik intenzív és gyors asszimilációja, másrészt a ‘30-as évektől kezdve ez volt a Sztálini kitelepítések egyik célterülete.

Teljes társadalmi csoportok, sőt etnikumok kerültek “kollektív bűnösségük” miatt Szibériába. Abba a folyóvölgybe, ahol a 20. század elején 2,5-3 ezren laktak, csak 1932-ben betelepítettek közel hatvanezer embert. Még ha ennek a  fele meg is halt - merthogy meghalt - rövid időn belül, akkor is drasztikusan átrendezte a demográfiai viszonyokat. Emiatt itt sokkal gyorsabb volt az asszimiláció, mint azokon a területeken, melyek nem voltak a kitelepítés célterületei.

Miért nem lázadtak fel a helyiek?
Sajátos volt a helyzet. A betelepítések során még a hantik szempontjából nézve is sokkal rosszabb helyzetben lévő embercsoportokat dobtak közéjük. Nehéz lázadni, miközben az, akit betelepített a rendszer, a küszöbödön könyörög, hogy legalább egy darab halat adjál neki, hogy a gyereke ne haljon éhen.

Tönkretették az életvilágukat, de muszáj volt szolidaritással fordulni a betelepítettek felé.

És miért nem fogadta be őket az olajbányászat?
Az olajbányászat azokkal tud kezdeni valamit, akik iskolázottak. Ilyen ugyan akad a hantik között is, de ők sem tudnak feltétlenül mit kezdeni az ilyen típusú foglalkozásokkal. Amúgy is az, hogy mi az, hogy hanti, ma sem feltétlenül vérségi kérdés. A hanti élet az erdei életet jelenti. Tehát vanegyfajta anakronizmus a „hantiság” és az oljabányászat között. Másrészt ha az itt élő őslakosokra nem a „hanti”, hanem az ott használatos „osztják” megnevezést használom, akkor egy lebecsült, másodrendűnek vélt kisebbségre utalok, akit a többségi társadalom nem fogad ölelő karokkal. Emiatt is sokkal kevesebb lehetőségük van a  munkaerőpiacon érvényesülni.

Hogy tudtak és hogy tudnak a hantik hantik maradni?
Ez nem feltétlenül cél a számukra. Az, hogy “hanti maradj”, tudatosságot és etnikai csoportokban való gondolkodást feltételez. Ezek az emberek élték a mindennapjaikat, és az “osztják” vagy “hanti” kategóriákkal - amikkel az orosz és a szovjet berendezkedés erősen operált - a  helyiek nem mindig tudtak mit kezdeni. Ha a legkedvesebb barátomra gondolok, hát biztos, hogy ő soha nem gondolkodott ezen. Ő egyhez értett: halászott és vadászott, ismerte az erdőt, mint a tenyerét, és minden egyéb nem érdekelte - nem a hantiságához, hanem az életmódjához ragaszkodott. Ma már Szibériában is vannak etnikai mozgalmak, de ezeknek általában a városi értelmiség a mozgatórugója. Én azt tapasztaltam, hogy a Vaszjugán mellett az etnikai hovatartozás kérdése nem olyan fontos.

Mit kell tudni a hantik hitvilágáról?
Különböző helyekről különböző időkben egymásra rakódott hatások intenzív ötvözete az, amit hanti vallásnak nevezünk. Sok olyan elemet ki lehet mutatni belőle, amiket már a 18-19. századi forrásokban is megtaláltunk. Ilyen a természetfeletti lényekbe vetett hit, akikkel áldozatok és imák révén tartják a kapcsolatot, vagy a vallási specialisták, akiket az egyszerűség kedvéért sámánnak nevezünk. Azon a hitrendszeren, amivel én találkoztam, nagyon markáns nyomot hagyott a kereszténység is. Egyértelmű a párhuzam az emberek életére legnagyobb hatással bíró hanti természetfeletti lény és Jézus alakja, vagy az Ég Atya és a keresztény teremtő isten között. Áldozati gyakorlatokat is átvettek: abban a sarokban, ahol hajdan a bálványok voltak egy nyírkéreg edényben, ott most lehet, hogy a szentképeket őrzik. Viszont a szentképek elé is kiteszik az enni- és innivalót, a szentek száját is megkenik vodkával, mint ahogy a bálványaikat is így kényeztették korábban. Ebben a szinkretisztikus rendszerben a modern hiedelmek is helyet kapnak: gondolhatunk akár az UFO-kra is. Mindezt összeegyeztetik a saját hitvilágukkal. Számomra az volt a legizgalmasabb, hogy

micsoda értelmezési küzdelem folyik azért, hogy a vallásuk megőrizze a jelentését a 21. század embere számára is.

Például a központhoz közelebb eső területeken már volt televízió. Reggel az volt az első mozdulat, hogy bekapcsolták - és bár csak két csatornát lehetett fogni - az utolsó, hogy lekapcsolják. Rengeteget néztük együtt a tévét. A műsorokban látottak értelmezésére segítségül hívták a saját hitvilágukat is, a saját hitviláguk értelmezésére pedig a tévében látottakat. Akkoriban például nagyon népszerű volt egy teának a reklámja, amiben orosz domovojok (háziszellemek a szláv mitológiában - a szerk.) mocorogtak. A világ legtermészetesebb dolga volt, hogy elkezdtek arról beszélni, hogy nekik is vannak ilyen háziszellemeik, amik máshogy néznek ki. De mivel itt látták a két szemükkel, milyen egy domovoj, átvették a külső jegyeket. Új képben, de nagyobb legitimitással őrizték meg a hitet. A hanti vallás érdekes keveréke a pogány, a keresztény vallásnak és modern hiedelmeknek.

Mi van a hantikkal most?
Azok az emberek, akikkel a legtöbb időmet töltöttem, mára jobbára meghaltak. A következő generációval, az ő gyerekeikkel tartom a kapcsolatot. Sokkal kevesebben élnek a tajgában, egyre nagyobb az olajbányászat szerepe, és kevesebben beszélnek hantiul. Viszont regionális, megyei szinten a “már eltűnt hanti világ” emléke egyre intenzívebben jelenik meg a közbeszédben, és ebből igyekeznek politikai tőkét is kovácsolni bizonyos érdekcsoportok, és ezzel érvényesíteni a periféria érdekeit a központtal szemben.

Az internet milyen hatással van rájuk?
2012-ben, amikor utoljára jártam ott személyesen, már lehetett a Vaszjugán mellett is internetet használni, de rettenetesen akadozott. Ez a hely nagyon messze - a járásközponttól is 500 kilométerre - van, és a nethez ki kell építeni egy rendszert. Nem voltam tanúja annak, hogy használni kezdték - de azóta magam is online tartom velük a kapcsolatot. Létezik egy orosz közösségi oldal, ott írogatunk egymásnak és beszélgetünk. A legújabb technikai újdonságokat mindig tőlük tanulom, például a hantiktól kaptam először videóüzenetet. A modern technológia alkalmazása presztízzsé vált a számukra, sokat jelent nekik, ha egy külföldit elkápráztathatnak a tudásukkal. Tíz éve egy helytörténettel foglalkozó honlap is működik, sőt, ma már az őslakos szervezeteknek is van saját YouTube-csatornájuk. Évtizedeken keresztül ún. támadott identitás volt az övék, így csak most próbálják ezeket a modern eszközöket felhasználni arra, hogy megjelenítsék magukat. Korábban sokan állították, hogy az internet a globalizáció eszköze lesz, és a világ egysíkúbbá válik általa. Az egyik doktoranduszunk, Horváth Csilla nyelvész-antropológus szerint viszont az internethasználat kifejezetten segíti az anyanyelvhasználatot. A hantiknak töredéke beszél az anyanyelvén, és lehet, hogy az utcán, városban meg sem mernek szólalni.

A web2-es felületeken viszont szánnak időt arra, hogy akár tankönyveket is felütve, de használják a nyelvüket.

Milyen szakmai céljaid vannak?
Összegző periódusban vagyok, az eddigi számomra legizgalmasabb kérdéseket egységes gondolatmenetbe helyezem, egységes rendszerben értelmezem. Mindez az akadémiai doktori disszertációmban fog kicsúcsosodni. Egyre jobban érdekel a tudománytörténet, és mellette az olyan történelmi események, melyek oda vezették a Vaszjugán környékét, ahol most van. A kisebbségi kontra többségi társadalom mozgásai is egyre fontosabbak számomra. Azt lehetne mondani, hogy az eredeti kutatásaim földszagú, mikroszintű kutatások voltak, most pedig az ún. mezoszinten vizsgálom őket.

Ha lenne lehetőség, azért elmennél újra a Vaszjugán mellé?
A terepmunka során nemcsak intellektuálisan, hanem emocionálisan is megtapasztaljuk azt a világot, amit megismerünk. Ez ennek a tudománynak egyszerre szépsége és nehézsége is. Bevallom, az utolsó ottlétem óta, amikor a legjobb barátom meghalt, csökkent a lelkesedésem.

De ha lehetne, ismét elmennék, igen.

Feltehetően pont annyit gondolkodnék rajta, mint 1992-ben. (nevet)