Magyar ruszista a világ figyelmének fókuszában: Dr. Sashalmi Endre Marc Raeff-díjas

Történelmet írt dr. Sashalmi Endre professzor: az orosz államiságról megjelent legutóbbi kötete (Russian Notions of Power and State in a European Perspective, 1462-1725: Assessing the Significance of Peter’s Reign) elnyerte a Marc Raeff-díjat. Ezzel ő az első magyar, sőt!, az első nem észak-amerikai vagy orosz kitüntetett. Az Academic Studies Press kiadónál megjelent könyvet október elején mutatták be Berlinben, és óriási iránta az érdeklődés: a megjelenését követő rövid időben is több írás hivatkozott rá és számos recenzió született róla – a már megjelent angol nyelvű ismertetéseken kívül az év végéig német, francia, orosz és kínai nyelven írt recenziókkal bővül a kör. Sashalmi professzor ezzel az eredménnyel nemcsak a magyar, de a közép-európai ruszisták tudományos tevékenységét is a világ érdeklődésének fókuszába helyezte.
Dr. Sashalmi Endre a PTE BTK Középkori és Koraújkori Történeti Tanszékének egyetemi tanára, egyben az idén márciusban a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen alakult Oroszország Története Kutatóműhely vezetője, mely kifejezetten az orosz államiság kérdéskörével foglalkozik.

Mi a különbség a most díjat nyert és a 2020-ban magyarul megjelent, hasonló című kötete között?
Ami magyarul megjelent, az egy pályázat keretében született, amely megszabta a 120 oldal terjedelmet. Az angol verzió ennek három és félszerese. Mást igényel, ha mondjuk, a magyar közönség számára ír az ember valamit, mintha a teljes világnak – ilyenkor egy egyszerű fordítás nem elégséges, másképp kell kontextusba helyezni, adott esetben vagy többet vagy kevesebbet kell magyarázni. Az angol nyelvű mű részletesebb, markánsabban jelenik meg az európai összehasonlítás is, amire a magyar verzióban csak utaltam, mert  2015-ben megjelent egy könyvem (Az emberi testtől az óraműig. Az állam metaforái és formaváltozásai a nyugati keresztény kultúrkörben 1300-1800), melyben részletesen bemutattam a nyugati keresztény kultúrkörben az államfogalom kialakulását, megjelenését, fejlődését, és az államfejlődés gyakorlatát. A díjnyertes kötetbe ezt a kérdéskört is beledolgoztam, illetve igyekeztem a legfrissebb szakirodalomra is reflektálni.

Mit kell tudni Marc Raeff-ről, akiről elnevezték a díjat?
1923-ban született Moszkvában, és a szülei révén Németországba került, Berlinben, aztán Párizsban tanult. 1941-ben emigrált az USA-ba, és ott a Harvardon szerzett PhD fokozatot, 1961 és '88 között a New York-i Columbia Egyetem tanára, 1973-tól pedig ugyanott az orosz történelem professzora volt. Rengeteget publikált különböző nyelveken, alapvető monográfiák, antológiák, cikkek fűződnek a nevéhez. A hetvenes évektől Marc Raeff az amerikai és a nemzetközi ruszisztika egyik meghatározó alakjának számított. Kutatásainak fő csapásiránya a 17. század közepétől a 19. század első évtizedeiig terjedt. 2008-as halála után alapították ezt a díjat, mely részben vagy egészben ezzel a korszakkal foglalkozó tudományos publikációkat díjaz.

Kik kaphatják, mit jelent ruszista körökben ez az elismerés?
A kiadó több díjra is jelölt, ezek közül egy még függőben is van.  Az összes közül én magam

a Marc Raeff-díjat szerettem volna a leginkább megkapni, mert ez a szűk értelemben vett szakma elismerése.

Bármely nyelven írt, bárhol megjelent könyvek pályázhatnak, annyi a kritérium, hogy a 17. század végétől a 19. század elejéig terjedő korszakra essen a vizsgált téma. A széles pályázati keretfeltétel és a tematikai sokszínűség hozadéka, hogy előttem még soha nem nyert egyedül európai szerző, jobbára amerikai, kanadai vagy orosz ruszisták kapták az elismerést – tavaly például egy ukrán származású, az USA-ban élő történész. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy elnyerhettem, annál is inkább, mert a nyertes a következő évben a díjat odaítélő bizottság elnöke lesz.

Azt olvastam, hogy a kötetben eddig ismeretlen forrásokat is bemutat.
A 2010-es évek elején találtak Oroszországban egy 18. század eleji kéziratot, ami az európai koronákról szólt, nagyon szép rajzokkal ellátva. A legterjedelmesebb fejezet pedig a magyar koronával foglalkozott. Az Orosz Tudományos Akadémia Dr. Font Márta professzor asszonyt és engem kért fel arra, hogy készítsük el a magyar fordítást, és a kötet kétnyelvű kiadásához írjunk bevezető tanulmányokat, valamint  két orosz kollégával együttműködve lássuk el kommentárokkal.  A bilingvis kiadás 2014-ben meg is jelent az Orosz Tudományos Akadémia és a PTE közös kiadványaként. Azt, hogy ki lehetett a szerző, a szerencsének köszönhetően nekem sikerült beazonosítani: eredetileg egy erdélyi származású, Martin Schmeizel nevű személy publikálta a művet latinul, és ennek egy orosz nyelvű összefoglalása volt az, amellyel foglalkoztunk. De miért volt szüksége erre a műre az oroszoknak? Azért, mert

1724-ben Nagy Péter császárnővé koronázta a feleségét, és erre az alkalomra nem a régi cárok által viselt Monomah-sapkát használták, hanem egy teljesen európai típusú koronát készítettek. Ehhez adhatott hátteret a vizsgált mű arra vonatkozóan, hogyan is néznek ki az európai koronák.

Ez az egyik olyan forrás, amelyik ismeretlen volt korábban a szélesebb szakma előtt.

Olvastam a magyar könyvének az előszavát, és nagyon megfogott, amit a történelemről gondol, hogy ez nem lezárt valami, hanem vannak folyományai a jelenre vetítve. Hogyan hat a Nagy Péter idején kialakult államiság a mai Oroszországra?
2018-ban készültem el a magyar könyvvel (amit 2020-ban publikáltak), és az orosz-ukrán háborúnak a jóslatokon túl ekkor még nem volt semmi jele. Amikor az angol könyv megjelent ‘22-ben, akkor már folyt a háború, de én szándékosan nem akartam semmiféle aktuálpolitikát belevinni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a történész dolga nem a jósolgatás, hanem a szükséges távolságot tartó tudományos munka, mely a megértést segíti.
Úgy vélem, részben talán azért lett népszerű a könyv, mert tartalmaz egy epilógust, melynek fő témája az, hogy mi az államiság jelentősége a mai orosz politikai közgondolkodásban. 2018-ban Richard Wortman írt egy könyvet arról, hogy a 18. századtól a 21. századig terjedő időszak orosz politikai retorikájában melyek az úgynevezett „karizmatikus szavak”. Wortman a 2010-es évekből is hozott példákat, egyebek között bemutatta, hogy

Putyin beszédeiben bizonyos retorikai elemek Nagy Péter uralkodása alatt jelentek meg először a hivatalos állami ideológiában, és ezek áthagyományozódtak a 21. századra.

Megvizsgáltam, hogy miként érhető tetten az egyik kulcsfogalom, az „állam egysége/integritása” olyan forrásokban, amelyeket Wortman nem említett. Ez ugyanis többet jelent, mint az állam területi épsége! Az orosz gondolkodás szerint a területi integritásnak a záloga nem más, mint az erős, szinte korlátlan államhatalom.

Ha bármilyen módon – akár mondjuk intézményesen – korlátozzák vagy decentralizálják a központi hatalmat, akkor ez széthulláshoz, anarchiához vezet. Az állam integritása és az erős központi hatalom szükségessége olyan vezéreszme, mely máig él és meghatározza az orosz gondolkodást.

Az Orosz Föderáció 1993-as alkotmányában több ízben szerepel az „állam integritása” kifejezés! 1999 végén pedig Putyin, első elnöki ciklusának előestéjén, megjelentetett egy programbeszédet, mely Az évezredek határán címet viselte, és amire általában úgy hivatkoznak, hogy a „Millenniumi manifesztum”. Ebben felsorolta, hogy az „orosz eszmének” milyen elemei vannak: szolidaritás, patriotizmus, államérzület és nagyhatalmi lét. Utóbbi kettő kiemelten fontos! E szemszögből nem véletlen, hogy Gorbacsov a legnépszerűtlenebb pártfőtitkár az oroszok szemében, hiszen „hagyta szétesni a Szovjetuniót”, megfosztva egyúttal Oroszországot egy időre nagyhatalmi szerepétől is. E gondolatvilág alapján értelmezhető akár az ukrajnai háború is: a putyini retorika szerint az ukránok tulajdonképpen oroszok, csak „rossz társaságba keveredtek”, külön identitásuk alakult ki, ami veszélyeztette a nagy állami egységet.

Minden nemzet történetében nagyon fontos az emlékezetpolitika. Putyin a kezdetektől két példaképet állított maga elé: Nagy Pétert, aki elsőrendű európai hatalommá tette Oroszországot, és Nagy Katalint, akinek uralkodása alatt már nem volt kérdéses, hogy Oroszország nagyhatalom,

és aki 1783-ban annektálta a Krími Kánságot. Egyebek mellett emiatt is neuralgikus pont a Krím kérdése….

Amikor Nagy Péter elkezdte felépíteni azt a központosított hatalmat, aminek elementáris nyoma van az orosz és a világtörténelmen, Európa hol tartott az államiságban? Miért csak bizonyos elemeket vett át Nagy Péter? Mennyire markáns a két állam-felfogás közti különbség?
Sokáig az oroszok számára az, hogy „Európa”, nem jelentett semmit. A földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás során a 16. század végére, 17. század elejére viszont már teljesen világos, hogy a nyugati keresztény kultúrkörben Európát a kontinensek királynőjének tartják. A 17. század eleji közvélekedés szerint Európa bár a legkisebb, mégis mindenben a legjobb a világon. Ennek vannak a korban képi megfogalmazásai is: Európa fején korona van, ott van mellette a bagoly, a festőkészlet, a fegyverek, a bőségszaru – a többi kontinens ábrázolása ehhez képest degradáló.

Az Európa-fogalomhoz tehát társult a kulturális felsőbbrendűség tudata.

Első nyugati utazása során ez Nagy Péterre is hatott: amikor hazatér, megkezdi az első reformokat – például személyesen borotválja le néhány bojár szakállát…
A földrajzi értelemben vett Európa határa a 18. század elejéig a nyugati keresztény konvenciók szerint a Don folyó volt, és ennek értelmében Oroszországnak csak egy igen kis területe tartozott földrajzi értelemben Európához. Néhány évvel Nagy Péter halála után a cár egyik embere, Tatyiscsev, azzal állt elő, hogy legyen Európa és Ázsia határa az Urál-hegység. Azzal érvelt, hogy ez jobban megfelel a földrajzi felfogásnak is. Az elképzelést a 19. század elejére egyértelműen elfogadják Európában is.

Így Oroszország sokkal nagyobb európai területet mondhatott magának, és úgy is tekintett magára, hogy vannak európai és ázsiai területei – utóbbiakat pedig, mondhatni, civilizálni kell.

A másik lényeges indíttatása a reformoknak az volt, hogy 1700-ban Péter katasztrofális vereséget szenved XII. Károly svéd királytól Narvánál. Olyannyira, hogy otthagyni kényszerült a seregét. Megoszlanak a történészek becslései, de valószínű, hogy 8–10 ezer svéd megfutamított 40 ezer oroszt. Péter rájött, hogy modernizációra van szükség, a hadsereget nyugati mintára át kell alakítani, és ehhez a kulturális színvonalat is emelni szükséges. Utóbbira jó példa, hogy Oroszországban Nagy Péter reformjaiig a nyomtatás monopóliuma teljesen az egyház kezében volt. Péter fordítókat bízott meg, szélesebb körben tett elérhetővé műveket, sőt, iskolákat állított fel. Az a kihívás, amit Péter látott, hogy Oroszország le van maradva, nemcsak szűk értelemben a haditechnikai kérdésekre koncentrált, hanem kénytelen volt rendkívül különböző reformokat bevezetni: átalakítani az államigazgatást, az egyházhoz fűződő viszonyt, integrálta Oroszországot a már kialakult európai diplomáciai- és államrendszerbe, az európaizációval pedig együtt járt az öltözködés átalakítása, az idegen nyelvek elsajátítása is.

Az újítások egy része tehát az európai felsőbbség tudatához kapcsolódik, hogy az oroszok is Európához tartozzanak. A másik része pedig az, hogy ehhez megfelelő erőt is kell képviselni.

Az Európához való tartozás abban is manifesztálódik, hogy hogyan változik meg az, ahogy az uralkodót ábrázolják. Pétert már nem a cárok hagyományos koronájában festik meg, sőt, egyáltalán nincsenek uralkodói attribútumai. Úgy jelenik meg, mint a korabeli európai uralkodók: korona és jogar nélkül, katonai viseletben. Korábban, a 17. századig a cárokat a papsághoz egészen hasonló öltözetben ábrázolják, aminek meg is volt az ideológiai alapja: a cár legfőbb feladata ugyanis az volt, hogy az oroszokat az üdvözülés felé vezesse.

Péter viszont az uralkodás világi oldalára helyezi a hangsúlyt, vagyis a cár célja a közjót előmozdítani. Az más kérdés, hogy mit gondolt a közjóról Péter, ugyanis a joguralom nyugati elemei, így például az alattvalók jogai, már nem számítottak neki: említsük meg csak azt, hogy ezeknek a reformoknak nagyon sokan estek áldozatul, egyes becslések szerint akár a lakosság 15–20 százaléka.

Az is újítás, hogy Péter egyre inkább különbséget tett ő maga és az állam közt, ami persze nagyrészt nála még retorikai fogás, de aztán a 18. század második felére eljutunk oda, hogy Oroszországban is megjelenik az államnak az a fogalma, mely szerint adott esetben az állam érdeke, az nem az uralkodó érdeke, sőt, ezek egymással szemben is állhatnak.
A szavak etimológiája is fontos, hiszen a nem is tudatosuló konnotációk meghatározzák a jelentést. Oroszul az államot jelölő szó a „goszudarsztvo”, aminek az az érdekessége, hogy ez a 16-17. századi orosz uralkodók egyik titulusának („goszudar”) derivátuma. Miért fontos ez? Mert bár a 18. században a „goszudar” már csak uralkodót jelent, a „goszudarsztvo”-ban ez a konnotáció a mai napig megőrződött. Gondoljunk bele, hogy

ehhez képest az angolban a „state”, vagy a németben a „Staat”, a latin „status” szóból ered, ami jogállapotot jelent, perszonális felhangok nélkül. Meggyőződésem, hogy az európaitól eltérő államfelfogás már nyelvi szempontból is kódolva van az államhoz való orosz viszonyulásban.