Mérőszámok vs végtelen

25. jubileumát ünnepli idén a PTE Művészeti Kara, melyre komoly programsorozattal készülnek az MK polgárai. A szeptember 14-i esemény kilógott a sorból: az elmúlt negyedszázadra beszélgetéssel emlékeztek a Zeneművészeti Intézet harmadik emeleti erkélyén.

Az alkonyi fényekben fürdő város látképe előtt ült Lakner Tamás és Aknai Tamás, mindketten volt dékánok, Somody Péter, az MK interdiszciplináris Doktori Iskolájának vezetője, valamint Gönczy László és Vass Bence. Az erkélyre a beszélgetés néhány pontján nagy szenderek röpdöstek be, az érdeklődők pedig - az erkély szűkös befogadóképessége miatt előre regisztrálni kellett az eseményre - különböző ízű szörpöket iszogattak. A beszélgetés tartalma már korántsem volt ennyire idilli és romantikus.

A kezdetben megidézett mulatságos emlékeket - a sztorikból úgy tűnik, a közúti bajok mindig két településen érik az MK-sokat, jelesül: Kisbér és Nagybajom környékén - hamar felváltotta egy olyan történelemidézés, melynek több szereplője ma is a PTE, a felsőoktatás és/vagy a művészeti élet aktív alakja. A Művészeti Kar hivatalos indulásának alapvető időpontjai és alakulásának kronológiája fellelhető a neten. Az erkélyen elhangzottak alapján azonban szerintem a Művészeti Kar sorsát három, az egyetem más karait egyáltalán nem érintő démon kíséri: az elsősorban az anyag- és eszközigény miatti forrásigény („a költségvetés mindig szűk volt” - jegyezte meg Lakner Tamás), a tágas terek iránti igény, és az, hogy az alakulás óta próbálják a művészetet és a művészeti képzést „tudományosítani”, s ezzel „számosítani”.

Mérőszámok

„A 2000-es évek cudar idők voltak.” - szögezte le Aknai Tamás.  - „A korábban a saját művészetük révén érvényesülni tudó oktatóknak új jogszabályoknak és minősítési szempontoknak kellett megfelelniük. A kar neurotikus állapota ebből is fakadt.

Sokan mentek el emiatt Pécsről, sőt, barátságok is szakadtak meg emiatt. Néha még mindig álmodom erről.

„Rémes időszak volt, dékánságomat végigkísérték ezek a nagy fiaskók.” - mondta el Aknai Tamás, utalva arra, hogy az erőltetett ütemben elvárt tudományos fokozatok megszerzését nem mindenki tudta teljesíteni, és voltak olyanok, akik bele sem vágtak. Az oktatók mellett a hallgatók is elégedetlenek voltak: a művésztanárképzést az arra nem felkészült, a Tanárképzőből frissen kivált Bölcsészettudományi Karon kellett végezniük - emiatt pedig több hallgató elhagyta a Művészet Kart.

„​​​​​​​​​​​​​​Rekrutálni kellett, muszájból.” - mesélte Aknai Tamás, aki felidézte, hogy pódiumok mögött, kávéházakban, kiállítások után próbálták puhítani a kiszemelt művészek szívét, hogy vállaljanak oktatást Pécsett. Így került ide például Kincses Veronika.

Ami a jelent, és a legmagasabb szintet, a doktori iskolát illeti: Somody Péter elmondta, hogy az MK létrejöttekor rájuk zúduló szigorú előírások sem róttak olyan nagyságú terhet az oktatókra, mint ami alatt ma az akkreditáció miatt kell a doktori iskolának nyögnie. „​​​​​​​Európában nincs mindenhol doktori rendszer a művészeti területen. Magyarországon azonban sem szervezeti, sem financiális szempontból nincs más opció.” - szögezte le a doktori iskola vezetője. A doktoranduszoknak nem választott művészeti águkban kell kiteljesedniük tanulmányaik során, hanem annak valamely tudományos aspektusában kell megmerítkezniük. Ez pedig mindössze arra ad lehetőséget, hogy a doktori iskola az önálló útjukat még meg nem lelt tehetségek gyűjtőpontja legyen, mely révén a doktoranduszok időt nyerhetnek egzisztenciájuk kialakítására. Abban minden beszélgetésben résztvevő egyetértett, hogy 1-2 éves mestertanári továbbképzéseket lehetne kidolgozni, melyek a doktori iskola mellett, kifejezetten a művészetre fókuszálva működhetnének.

„​​​​​​​Nem lehet mindent tudománymetrikai adatokkal igazolni.”

- jelentette ki Somody Péter.
Ahogy Vass Bence kifejtette: „​​​​​​​Amikor egy orvosprofesszor végigvonul a folyosón, a titulusából egyértelmű, milyen gyakorlati, oktatói és tudományos teljesítmény áll a háta mögött. A művészeti területen viszont a színvonal és a hierarchia nem függ össze: egy óraadó is lehet például Liszt-díjas, és nem feltétlenül kell ehhez bármilyen tudományos fokozattal rendelkeznie.”

Tér

Az alakuláskor a Művészeti Karnak egyből két telephelye lett: az egykor a Zeneakadémia Pécsett  működő fióküzeme miatt egy Mátyás király utcai épület, valamint a Damjanich utca 20., melyben jelenleg a Nemzetközi Oktatási Központ működik. Utóbbi sokáig megyei árvaházként funkcionált, majd pártházzá lett az épület. Az erősen leromlott állapotú ingatlant belakta a kar, ám a képzőművészeknek nagyobb terekre volt szükségük, így Istenkúton létesült egy telephely, valamint egy bútorgyár elhagyott csarnokait vették birtokba a hallgatók. A területi szétszórtságnak már Aknai Tamás dékánsága alatt próbáltak véget vetni: furmányosan elért támogatással egy tervpályázatot írtak ki a Damjanich úti épületre és környékére, melyet Pelényi Margit pécsi tervező nyert el.

Még egy kiállítást is rendeztek a beérkezett anyagokból, a 2 milliárdosra taksált megvalósulás viszont elmaradt,  mert Pécs az Európa Kulturális Fővárosa 2010 cím várományosaként a Zsolnay Negyed megújítására fordította minden figyelmét és tőkéjét. Colin Foster vetette fel először, dékánként, hogy az MK képzőművészei a megújuló Negyedben kaphassanak helyet. Később felmerült, hogy a Zeneművészeti Intézet is költözzön oda. A kar vezetése arra számított, hogy a kifejezetten a Művészeti Kar igényeit szem előtt tartó épületrészek bérleti díja szimbolikus lesz és az is marad. Végül nem ez állt a szerződésben. Emiatt azóta a PTE legkisebb lélekszámú karának költségvetésén fekete lyukat éget a nagy bérleti díj, melyet lehetetlen a bevételekből kigazdálkodni. A beszélgetésben résztvevők elmondták:

ígéretet kaptak arra, hogy a modellváltás révén az állam és a kuratórium kiváltja a várostól a Zsolnay Negyed Művészeti Karhoz tartozó épületeit,

vagy - amennyiben nem sikerül a várossal megállapodni - a kuratórium célzottan a bérleti díj kifizetésére biztosít majd forrást az MK számára. 

Végtelen

A kopogó, kemény tények domináltak a beszélgetésen, amit alig-alig tudott derülátóra árnyalni a Lakner Tamás által kiprovokált végszók sora, amikor személyes, klassz eseményeket idéztek fel a beszélgetők. Közben viszont nem felejthetjük, hogy e fölött  az időszak fölött olyan szellemek őrködtek és őrködnek, mint Rétfalvi, Bencsik, Keserü, Kircsi, Vidovszki… és még sorolhatnánk, hiszen a megnyilvánulók - joggal mondhatjuk - elképesztő művészeti tevékenységén túl a hallgatóságban is ültek

jelenlegi és leendő meghatározó művészek.

Az „​​​​​​​​​​​​​​emkások” mestereikkel való szoros kapcsolatánál, nyitottságánál és csupaszív csapatánál pedig kevés jobb közösség van egyetem-szerte. A jubileumi programok nagy része a Művészeti Kar felemelő és inspiratív oldalát csillogtatja meg - a két oldal viszont nem lehet meg egymás nélkül.

Részletes programok:

https://heyzine.com/flip-book/0351960095.html#page/24