Mese? Nem mese?

A JESZ új, népmesei alapra épülő előadását Varsányi Péter, fiatal, szabadúszó rendező jegyzi, és elsősorban nem gyerekeknek szól, ezért nem feltétlenül végződik „jól”. Mondhatjuk azt, hogy A vak király egy tündérmese, csodákkal, Tűzmadárral és csalafinta varázsrókával, s néha éppoly kegyetlenül kaszabolós, mint a Trónok harca, vagy egy vérgőzös bosszúdráma. Pedig csak az emberi természetről szól. Nemhiába maradt fenn több ezer éve.

Mi van a függöny mögött? Egy ajtó. De mi történik, ha átlépünk rajta? Mármint egy mesében, egy szimbolikus térben, ahol bármi elképzelhető. A nézők szerint beléphetünk akár a pokolba, egy kertbe, de medencébe is. Kedvesen köszöngettek a színészek, szép finoman terelgettek a nézőtérre.

A Vak királyban, ha akarjuk, bevonnak minket a mese kialakításába, ha csak megülni szeretnénk, hogy hagyjanak minket békében, csak nézőnek jöttünk, akkor azt is lehet. De feltesznek nekünk bizonyos kérdéseket. Lehet rá komolyan válaszolni, s lehet viccesen is. Nincsenek elvárások a néző felé, nem nevelni, nem tanítani szeretnének, nem is feltétlen meseterápiába vonni – ezek csak lehetséges utak. Mi választunk, nézők, mit adunk bele magunkból a közösbe.

Ötvenen ültünk a nézőtéren és a kis színházterem hamar bemelegedett. A Covid-járvány idején maszkban ül a néző, ez némi nehézséget jelent a színészeknek, mert ilyen közelségből – gyakorlatilag pár lépésnyire játszanak előttünk, több reakciót érzékelnének normál, járvány mentes időszakban. De ez jutott.

Az előadás felütése megmutatja, hogy ez a mese a világ sok táján ismert, a kezdőmondatok elhangzanak magyarul, németül, franciául, angolul. Ez az intenzív pár perc tudatosítja bennünk, igen, tényleg egyetemi színházban ülünk, igen, Hollósi Orsi elképesztően gyönyörűen beszél franciául és németül is, irigykedhetünk.

Az előadás rendezője nem fél attól, hogy dolgozzon az idővel, amely kizökkent. Más tempóban telik, mint otthon vagy az utcán.

Varsányi Péter bátor, egyetemi közegben kétórás egyfelvonásosban mer gondolkodni.

És be is jön az invenciója – szerencsénkre (mert különben unatkoztunk volna a nézőtéren, s elkezdődött volna a krákogás, mocorgás, zörgedelem – de ilyesmi nem történt). Jólesően rábíztuk magunkat a mesélőre, nem csalódtunk.

A rendező további bátor döntéseket hozott. A főszereplőt, a legkisebb királyfit nem szuperhősnek állította be, sőt, szinte senki sem ártatlan a mesében. Ráadásul azzal, hogy a legkisebb királyfi szerepét a társulat több tagja – akár fiú, akár lány – alakítja, eljutottunk a középkori moralitásokból ismert Akárki figurájáig. Bármelyikünk lehet a legkisebb királyfi. Azon is elgondolkodtam, hogy bátorság-e ma egy azonos neműek által elcsattantott csók ábrázolása (igazából pontosan akkora, mint az eltérő neműeké, mármint színészileg, megvannak erre a technikák, hogy mi hová kerül, hogyan látszik annak az, ami nem egészen az).

„Mi az a vakság?” – tette fel nekünk a legkisebb királyfit talán legtöbbször alakító színész (Szabó Márk József) az előadás elején. Mi lehet az ellenszere? Racionálisan egy madár – lett légyen az a Tűzmadár is –, dala biztosan nem az. A mesefolyamból következően ez egy pszichoszomatikus vakság. Tehát a gyógyulást sem okozhatja csak külső segítség. De ez a király baja. Meg a királyfié. A legkisebb királyfié pedig az útelágazásokon, döntéshelyzeteken, ész és erőpróbákon át vezet a felnőttségig. Közben jelentkezik egy segítő, egy csalfa észjárású, furcsa, szép, fülbe suttogó misztikus lény: egy róka (Farkas B. Szabina alakítja). Egyszerre segít, egyszerre hátráltat – óvni próbálja a királyfit a saját döntéseitől. A rendező a szerep misztikumát egy mikroporttal oldotta meg, azáltal, hogy a Róka suttogó hangját (Farkas B. Szabináé természetesen) megzengette, jelzi nem földi létét. Nem tudom, szükséges volt-e egy ennyire direkt jelzés, nem lehetett volna-e Farkas B. színészi eszköztárára rábízni a feladatot. És a Rókát, ezt a sejtelmes, izgalmas, köztes lényt nem lett volna elég elvinni a mitikus Tűzróka irányába, s néhány kisebb tüzes trükkel jelezni csak a szellemlét hatalmát. Az előadás egyik tetőpontján különös átváltozáson esett át a Róka – vagy egy másik szerepet is kapott Farkas B. Szabina. Vagy ő a kínai mesék Rókatündére? Aki elcsábítja a gyönge férfit, s elveszi erejét?

A Róka az egyetlen hús-vér női szerep az előadásban,

ő nem kardot hord az oldalán, mint valami amazon harcos, ő az, aki nincs beszorítva valamilyen női szerepkörbe – anya, elhagyott feleség, szerető, gyermek –, egy jelenet erejéig kapott egy gyönyörű, piros-vörös gálaruhát (vagy mit), s nem volt egyéb feladata a Tűzmadarat birtokló jó király mellett, mint mosolyogva ragyogni. Vajon mit szimbolizált? A boldogságot? Valaki biztosan megfejtette nálam jobban, én gyarló férfi maradtam. A megfejtéseket várjuk a szerkesztőség emailcímére.

Hollósi Orsi mesélőként – a nézőtér egyik felének ötletei alapján – úgy rögtönzött, hogy a fél nézőtér hüledezett, hogy mi lett abból a hevenyészett pár ötletéből. De a legnagyobb monológja, az előadás végén hangzott el, a negyven éve elhagyott, elárult feleség szerepében talán az egész előadást leuralta.

Somogyi Bianka kardos, királylánya mutatta meg milyen egy szabad, független, dönteni tudó mai női karakter. Somogyi Biankát korábban többször színpadon látva örömteli, hogy mennyit fejlődött, mennyire éretten játszik a rendelkezésére álló eszközökkel.

Ahogy néztem az előadást, láttam korrekt férfi szereplőket is (Szabó Márk Józsefnek volt esélye, élt is vele), de a rendező értelmezésében még a legkisebb királyfinak sincs igazán súlya a mesében. Hol önzetlen, hol hazudik, hát elbukik. Felhorgad bennem valami, hogy ennyire silányak lennénk, mi férfiak? Mert hiába az első szerelem lehetősége – ami később kiderül, hogy házassággá is előlépett, hiába a második független, érett, okos királylány szerelme, hiába a Róka figyelmeztetése, a saját döntései, döntésképtelenségei nyomán a beteljesülés kapujában rajtaveszt a kiskirályfi. A rendező szándéka szerint ebben a talányos előadásban a női karakterek dominálnak, a női karakterek érvényesebbek, a férfiak zöme vagy naiv, áruló vagy hataloméhes.

Az előadás nagyobb részét a lassú meseszövés jellemzi, amelyben a megtörténés idejében marad időnk gondolkodni – akadnak játékosabb momentumok, kilépnek a meséből a szereplők és bevonják a nézőt is a mesealkotásba – de a mese tetőpontján epikus fordulat következik be. Nagy tempóval kapjuk meg a napi meseéhségünket csillapító vért és borzalmat, mint egy Trónok harca szüzsében, szinte ránk is fröccsen a vérből. Mint egy tanmesét, villámgyorsan, dinamikusan mondja fel a rendező az árulások történetét – itt már majdhogynem bábszínházi mód tömörítve mesél a nézőnek, akit magába szippant az izgalom.

Aki szeretne kicsit magába nézni, menjen színházba. Érdemes.

A vak király c. népmese változatai és a színészek improvizációi alapján írta: Varsányi Péter 
Játsszák: Ágoston Gáspár, Farkas B. Szabina, Háber Krisztián, Hollósi Orsolya, Popa Máté, Somogyi Bianka, Szabó Márk József
Látvány: Molnár Anna
Műszak: Tolnay Donát, Horváth Nándor
Bemutató előadás: 2021. december 02.