„Nem írok, nem olvasok”

Béres Judit magyarszakosként indult a PTE-n, végül irodalomterapeuta lett belőle. „Amikor egyetemre jelentkeztem, két lehetőség között ingadoztam: az irodalom és a pszichológia. A képzés vége felé jöttem rá, hogy a kettő elegye érdekel: segíteni embereknek, de nem feltétlenül a magyartanítás során, így sikerült a segítőszakma mellé odatenni az irodalmat.” Nemrég jelent meg az Élet a sorok között című gyakorlat fókuszú irodalomterápiás olvasókönyve a Libri Kiadó gondozásában, de a Tilos Rádión kéthetente szerepel az Egyenes labirintus c. irodalomterápiás műsorban is. Olvasás témakörű beszélgetésünk második része.

Közkeletű vélekedés ma, hogy az emberek nem olvasnak, nincs rá idejük, energiájuk… Csak passzív befogadásra alkalmasak és telefonnyomogatásra, vagy ennek kombinációjára. Megy a tévé, közben csetel és megnézi ki lájkolta a vacsorafotóját. Multifókuszról beszélhetünk már, párhuzamos tevékenységekről.
Ez így van, ez szerintem a figyelemről szól. Máshogy tanulunk meg figyelni, máshogy tanulunk meg olvasni, például kommentszekciókat. Az én környezetemben is vannak felnőttek, akik azt olvassák órákon keresztül, hogy mások mit kommenteltek. Akár ők is bekapcsolódnak néha. Ahelyett, hogy értelmesebb cselekedeteket folytatnának, de tulajdonképpen ma már ez is a világmegismerés része.

Egyetemen dolgozó újságíróként gyakran találkoztam újságírónak készülő egyetemistákkal. Sokan közülük maximum blogokat olvastak, és a saját ismerőseik alkotta közösségi oldal buborékjában azokat a híreket fogyasztották, ami eléjük került a „társadalmi szűrőjükön”, ami inkább egy algoritmus szabályozta tartalomfogyasztás. Csak így fogyasztanak híreket.
Ez egy nagyon korlátozott dolog. Mi viszont fel tudjuk tenni ezekre az oldalakra azokat a szövegeket, amit mi elolvastunk. De hogy egy meglepőt mondjak, már a második felvételi zajlott úgy, hogy az irodalomterápia szakra jelentkezők negyede nem olvas. Felvételizni eljön, és feltehetően azt várja, hogy én megadom neki majd az órákon, hogy ezekre és ezekre a problémákra ezeket a műveket húzzátok elő, ezekkel kell majd dolgoznotok. De ez nem így működik, ehhez a munkához olvasottnak és tájékozottnak kell lenni. Ha lehet, leginkább a kortárs irodalomban, de inkább „mindenben”. Ezt nem lehet két év alatt megtanulni. Látok híreket és irodalmat nem olvasó könyvtárszakosokat és magyarszakosokat is, ez szerintem szomorú tendencia, de hathatunk rá.

Esterházy Péter tett egy gesztust, hogy Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegyben kb. 250 óra alatt, egy 57x77-es rajzlapra lemásolta az Iskola a határon-t. Amúgy ő csakis kézzel írt. Ma a kézírás legtöbbünk számára a szignó és a dátum leírására szorítkozik szinte és nyomtatott betűkkel még a lakcímünket is le tudjuk írni.
Mit veszítünk el azzal, hogy a személyiségünket tükröző kézírásunkat nem használjuk?

Kár, hogy keveset írunk kézzel, de ez egy tény. Bármilyen korosztályt nézünk – kivéve a kisiskolásokat – nem írnak semmit kézzel a mindennapi életükben.

A görögöknél a kézírást az emlékezet silányításaként élték meg.
(nevet) Nagyon sokszor az emberek kütyükön „jegyzetelnek”, ahelyett, hogy kézzel írnának. Mobilon, tableten vagy számítógépen jegyzetelve más vázlatot kapunk a kézírásos helyett. Vannak már olvashatatlanná vált kézírások, annyira nem törekednek rá, hogy megmaradjon ez a képességük. Amikor irodalomterápiás keretben kézzel írunk, mindenki ezzel küzd, hogy amúgy semmit nem ír már kézzel. Először a mobiljukon kezdenek pötyögni, de rájuk szólok: Tessék kézzel írni! Ez fontos, ugyanis egészen máshogy mozgatja meg őket érzelmileg , ha tollal írnak magukról egy üres papírra. Aki az üres papíron elkezdi az instrukciókat követve kézzel írni, az sokkal mélyebbre jut, mintha egy digitális eszközön pötyögne.

Így nem számítasz búmernek? Oldschoolnak?
Érdekes, hogy korosztályfüggetlenül hamar megszokják. Gyerekek, felnőttek egyaránt hamar ráéreznek, visszatalálnak az íráshoz. Rájönnek arra, hogy a mindennapi életük során is lehet önsegítő tevékenység az, hogy írnak. Otthon is, egyedül is megpróbálhatják. Az általuk írt szöveggel irodalomterápiában is ugyanúgy lehet dolgozni, mint egy irodalmi szöveggel. Nagyon izgalmas ezt látni, hogy nem író emberek, nem olvasó emberek hogyan jutnak el újra ezekhez az önkifejezési csatornákhoz.

Milyen előnnyel járna az, ha legalább időnként mindenki írna naplót?
Rengeteg előnyhöz jutnak a naplóírók. Megszokják azt, hogyan verbalizálják őszintén az érzelmeiket, ez preventív eszköz is lehet,  kevésbé futnának zátonyra kapcsolatok. Aki elkezdi szavakra lefordítani az érzéseit, az utána könnyebben ki is tudja vinni ezt a világba, meg tudja osztani. Nemrég jártam Szegeden egy személyközpontú konferencián, ott mondta valaki, hogyha a mentalizációs képességet és az empátiát többet fejlesztenénk, akkor kevesebb agresszió lenne a világban. Mert jobban át tudjuk érezni a másik helyzetét, jobban tisztába jöhetünk azzal, mit él át, kevésbé csúsznak így félre helyzetek

Köröttünk jelenleg óriási a zaj. Mármint nem csak most, interjú közben, hanem folyamatosan szól valami rádió, üzenetek pittyegnek, de ha le van halkítva a telefon, még akkor is meg-megrezegnek az okosórák…
Zajnak lehet érteni a város zaját, de minden egyebet, ami azt zavarja, hogy valamiben el tudjunk mélyedni. Ezért sem olvasnak tömegesen hosszabb cikkeket, mert olyan „zaj” van körülöttük, hogy képtelenség koncentrálni.

15 éve olvastam fiatal felnőttekről, hogy 1500 karakternél hosszabb szöveget képtelenek elolvasni, mégha érdekli is őket. Ez hülyeség?
Én meggyőzhető emberekkel találkoztam. Ha nem érinti meg őket, nem olvassák el.  De az idősebb generációk sem feltétlenül olvassák el azt, ami nem nekik szól. Fogást kell találni rajtuk, olyan témát, stílust, ami közel áll hozzájuk, a hétköznapi tapasztalataikhoz, amiben élnek.

Sokszor kaptam ezt meg íróként, újságíróként még inkább, hogy minek az a sok szöveg! Ma elég egy képaláírás?
Gyorsfogyasztásra a kép sokkal alkalmasabb. Hosszabb szövegek befogadását gyakorolnunk kell, türelem kell hozzá. De ez tanulható. Önismereti munka keretében azért „könnyebb” ezt megtanulni, mert amúgy is azon dolgozunk, hogy legyen türelmünk a folyamatban lenni. Ahhoz is idő kell, hogy megtanuljunk önmagunkra figyelni, hogy időt adjunk magunknak, hogy megszokjuk azt, hogy a mélyebb dolgokhoz idő kell.

Az olvasók zöme ma nő. Ez egy igaz közhely, hogy a nő „olvasósabbak”?
Olvasásszociológiai tény, hogy Magyarországon a nők többet olvasnak, könyvesboltokban is többet vásárolnak... Meg lehet nézni az ilyen felméréseket. Irodalomterápiába is szinte csak nők jönnek el. De ez a többi művészetterápiára is igaz. Sőt, az irodalomterapeuták zöme is nő.

Ezek szerint csak a nőknek vannak problémái Magyarországon?
(nevet) Ha a férfiak eljutnak ilyen foglalkozásokra, akkor kiderül, hogy milyen kiválóan tudnak ilyen körülmények között is dolgozni, viszont nem feltétlenül ismerik vagy keresik ezt a lehetőséget. Pécsett Szakács Emília és Csorba-Simon Eszter is tartott kifejezetten férfi csoportokat, a férfiak életútjáról, identitásáról. De sok év tapasztalata azt mutatja, ha meghirdetjük, akár értelmiségiek között is, a többség nő lesz, aki ilyenformán szeretne foglalkozni magával, a világgal, a kapcsolataival, és innen remél segítséget…

Nem a macsóság védelmében mondom, de inkább hallottam olyat, hogy egy kapcsolat szétmenetele után egy-egy férfi inkább tinderezni (kb. szex célzatú társkereső) kezdett, semmint olvasni kezdjen terapikus célzattal.
Ez is egy lehetséges útja a pótcselekvésnek. Feszültségoldás gyanánt más sörözni indul, megiszik tíz kávét, elszív két doboz cigit. Szokták viccesen mondani, hogy az alkohol nem oldja meg a problémát, de amíg hat, addig is elfelejted, mi volt a kérdés.

A kocsmapultoknál minden ember egy történet. Egyszer az jutott eszembe, hogy a kocsmák este tíz után kicsit úgy működnek, mint az „Élő könyvtár”.
Az Élő könyvtár azért jó módszer, mert ott találkozol a másik ember történetével – ő a könyv –, ez által többnyire el szoktak jutni a valódi könyvekig is, elkezdik keresni a témákat, amiről az élő könyv „szólt”. Nem olvasó fiataloknál ez lehet egy útja, hogy meglássák az olvasás, a könyvtár egy innovatív arcát. Történettel találkoznak, sorsokkal…

Mit lehet elérni az olvasásterápiával?
Ha idejekorán elkezdünk olyan témákkal, helyzetekkel foglalkozni, amiből baj lehet, akkor kevésbé lesz baj. Volt például a Tudásközpontban egy jó csoportom gyermeket váró szülőkkel. Már ott, mielőtt megérkezett a gyermek, lehetett tisztázni kérdéseket. Például azt, hogy ki mit vár a másiktól. Mit jelent a szülői szerep. Hogyan fog megváltozni a gyerek érkezésével az életünk, a kapcsolatunk… Sokan erre nincsenek felkészülve. Tudunk javasolni forrásokat, hogy mit olvassanak szakirodalomból is. Kevésbé éri őket váratlanul az, hogy a szülői szerep nemcsak a könnyed, örömteli dolgokból áll. De más témák esetén is prevenciós eszköz lehet az olvasás. Rá lehet készülni problémákra, hogy ne érjen minket készületlenül egy-egy helyzet. Sokszor foglalkozunk életvezetési kérdésekkel, amikor már létrejött egy olyan szituáció, amivel nehezen boldogul valaki. A többség hétköznapi problémákkal tér be a csoportokba. Vagy normatív krízisekkel, amit mindenki átél.

Mondanál erre néhány példát?
Az óvoda-, iskolaváltás, vagy ha az alsótagozatból a felsőbe kerül egy gyerek – ilyen témákról otthon nem nagyon szoktak beszélni, még a legjobb családokban sem, pedig a gyerekirodalom bőven foglalkozik a témával. A felnőtté válás is ilyen szituáció. A veszteségek megélése – nemcsak haláleseti gyászra gondolok. A nemi szerepek is változnak. A párkapcsolati téma is adott, vagy mert van, vagy mert nincs, vagy szenved benne valaki… Valahol mindenki tud kapcsolódni. A pandémia óta sokat foglalkozunk az egzisztenciális kérdésekkel. Korábban ezzel csak egy réteg foglalkozott. Mi a viszonyom a halálhoz, az elmúláshoz, az elszigetelődéshez, szükségem van-e kapcsolatokra? Szükségem van-e egyáltalán másokra? Mennyire vagyok szabad? Mennyire tudok szabad lenni a kapcsolataimban, a munkahelyemen? Milyen céljaim vannak az életben? Irodalomterápiás keretben sokszor lukadtunk ki ezeknél a témáknál, úgy hogy nem ez volt a célja, hanem csak odakanyarodtunk. Az egyik foglalkozásra bevittünk egy Wislawa Szymborska-verset az elmúlásról és pont aznap tört ki az ukrán-orosz háború. A hirtelen adódó krízishelyzetekben is sokat segíthet egy ilyen keret.

Ez a keret a pszichológiánál puhább, az atomizálódó társadalomban nem igazán létező közösségi felhajtóerőt használja?
A közösség mint gyógyító erő megjelenik benne. A közösségben interperszonális folyamatok zajlanak. Amikor te beszélsz az életedről, azt meghallgatom, bennem érzéseket kelt, tudok hozzá kapcsolódni egy történetemmel, így ez érzelmi cserévé is válik a közösségben. Olyan értelemben „puhább”, mint a pszichológia, hogy sok olyan gondjukkal jelentkeznek az emberek, amivel nem mennek el pszichológushoz. Olyan értelemben nincs probléma az életükben, hogy tudják csinálni, de jó lenne egy kis együttgondolkodás benne, egy beszélgetés arról, hogy más mit csinált hasonló helyzetben… És közben kapnak erőt, inspirációt ahhoz, hogy tudják tovább csinálni…Enélkül is boldogulnának, csak sokkal nehezebb egyedül.

Intézményekben is dolgoztok irodalomterápiával?
Igen, klinikai terepen is jelen vagyunk, de ott már olyan problémák bukkannak fel, amihez szükséges a pszichiáter, klinikai szakpszichológus tudása is. Az olvasás és az irodalomterápia itt kiegészítő a gyógyítás és a rehabilitáció során. Daganatos betegeknek vagy szenvedélyvetegeknek például sok helyen van művészet- és irodalomterápia is. A börtönökben is előfordul az irodalomterápia, mint reszocializációs módszer, ami arra való, hogy kicsit árnyalja a személyiséget, ha kikerül az intézetből az illető, akkor kisebb arányban váljon elkövetővé, jobban tudjon működni társas környezetben, és proszociálisabb megoldásokat keressen.

Kattintson ide az olvasásról szóló beszélgetés első részé elolvasásához.