Úrrá lenni a szavakon

Sári B. László 1997-ben szerzett angol nyelv és irodalom szakos diplomát Szegeden. 1997 óta a Pécsi Tudományegyetem oktatója, az Angol Nyelvű Irodalmak és Kultúrák Tanszékén tanít és az Angol Nyelvű Irodalmak Európában és Észak-Amerikában Doktori Program vezetője. Az elmúlt évben a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Kutatócsoportjának Erdődy Edit-díját nyerte el, a Mi jön a posztmodernre? Változatok a posztmodern utáni fikciós prózára című könyvéért, amely tavaly a PTE Bölcsészettudományi és Társdalomtudományi Karán az Év Publikációja-díjat is elnyerte, emellett még a HUSSE Könyv-díj különdíját is. 2023-ban pedig az elsősorban szótáríróként ismert Országh Lászlóról elnevezett szakmai díjjal jutalmazták tevékenységét.

Országh Lászlót a szótárairól ismerjük, a róla elnevezett díjat kik szokták kapni?
Díjazottak olyan magyar vagy külföldi tudósok, tanárok lehetnek, akik az Országh László életművéhez legközelebb álló tudományterületek – elsősorban az angol irodalomtörténet, az amerikanisztika és a nyelvtudomány – művelői. Ez hagyományosa egy karriervégi díj volt, de esetemben – remélhetően – nem azt jelenti, hogy 50 évesen véget ér a pályám. Eddig terjedelmes életművel rendelkező, visszavonulásukat fontolgató kollégák kapták, ez az utóbbi időben már változóban van. Ketten kaptuk meg a díjat idén, Kiss Attila Atilla, egykori tanárom Szegedről.

Őróla sem mondható el, hogy idős lenne!
Igen. Változik a díj szerepe, egyre inkább szakmai életközépdíjjá válik. De akárhogy is, ez az anglisztika szakma legrangosabb díja. A változás azt is jelzi, hogy anglisztika is kezd elöregedni. A HUSSE (Hungarian Society for the Study of English) kétévente megtartott konferenciáján adják át a díjat, s az eddigi díjazottak általában hosszan ecsetelték Országh Lászlóhoz fűződő személyes viszonyukat. Személyes találkozások kerültek szóba az átadáskor, de mivel ő 1984-ben, tizenkét éves koromban meghalt, még csak lehetőségem sem lett volna, hogy találkozzak vele.

Mióta tanulsz angolul?
Az 1979-80-as tanévben kezdtem el, ami nagyon szerencsésnek mondható ahhoz képest, hogy egy alföldi kisváros három általános iskolájának egyikébe jártam, és harmadiktól angol tagozatos lehettem. Mert került angoltanár oda is. És indítottak egy harmadikos, második idegen nyelv osztályt. Kilenc-tíz angol óránk volt egy héten, délutáni beosztásban. Ország László és nemzedéke anglisztikai-amerikanisztikai munkássága mellett ehhez hozzájárult persze a hidegháborús enyhülés is: az USA visszaadta a koronát Magyarországnak, létrejött a kétoldalú Fulbright-egyezmény, egyre nagyobb számban végeztek angol szakosok az egyetemen. Országh László nevével először egy szótár gerincén találkoztam én is, ahogy oly sokan ezeknek a változásoknak köszönhetően. A díjam átvételekor felidéztem a '90-es évek legjelentősebb angol lírai alkotásának tartott versének, Tony Harrison „V.” című versének mottóját, mely egy szakszervezeti vezető interjújából idézett mondat: „Apám a mai napig olvassa a szótárt. Úgy tartja, életünk azon múlik, hogy képesek legyünk úrrá lenni a szavakon.”

Ország László az anglisztikában olyan, mint német nyelvből a Halász Előd?
Igen, gyakorlatilag majd’ minden anglisztikai szakterületen tett le valami fontosat az asztalra, esetében polihisztorról beszélhetünk.

Országh László pályájáról már beszéltünk, de a róla elnevezett díjat elnyerő emberről még nem. Miért kaptad a díjat? Angol szakosokat ismerve, tudom, hogy szigorú, de következetes embernek tartanak.
Igen, ez mindig szóba kerül, ha az oktatásról beszélünk. Én azt gondolom, hogy muszáj fenntartani bizonyos standardokat, annak ellenére, hogy változik az a környezet, amiben élünk és dolgozunk, és akár még a diploma megszerzésének a célja is más, mint korábban. Magának a követelményeknek nem feltétlenül kell, vagy nem úgy kell változniuk, ahogy azt a környezet pillanatnyi változása diktálja. Nyilván innen ered az én szigorúságom. Szerintem szükség van arra, hogy egy angol szakos folyamatosan olvasson. Ez apróságnak tűnik, de ma nem feltétlenül magától értetődő, holott korábban nemcsak a humán értelmiség, hanem az orvosok, a műszaki értelmiség is rendszeres könyvfogyasztónak számítottak, és régebben olvasott, művelt emberek művelték azokat a szakmákat is. Az olvasás hozzátartozott a világról való tudásunkhoz.

Maximálisan egyetértek, de kanyarodjunk vissza rád. Mi volt a díj indoklásában?
Bényei Tamás tartotta a laudációt. Ha hinni lehet neki, és Tamásnak általában lehet, akkor a szakma ezzel a díjjal a sajátos fölfogásomat ismerte el. Azt, amit az anglisztikáról, és az amerikanisztikáról vallok. Nekünk nem csak az a dolgunk, hogy Magyarországról bekapcsolódjunk a nemzetközi tudományos életbe - nyilván ez is egy nagyon fontos része a feladatunknak -, hanem a beérkező kulturális hatásoknak az értelmezése és a temporálása is dolgunk. Egy olyan kultúrában élünk, ami a globalizáció révén nagyon kitett az amerikai kultúra beáramlásának. És egy amerikanistának az is a feladata, hogy a kultúrjavakkal együtt nem feltétlenül beérkező kontextust is érthetővé és láthatóvá tegyük. Egy amerikanistának közvetítő szerepe van. Mind a három monográfiám erre tesz kísérletet. Jól-rosszul, nem tisztem megítélni. De a díj odaítélői úgy vélték, hogy valóban volt ezeknek a könyveknek valamiféle hatása a magyar tudományosságra, főleg az irodalomtudomány elképzeléseire.

Rendszeresen publikálsz, fordítóként, szerkesztőként is számottevő szereped van. Például ott az 1749 nevű online folyóirat.
Igen, van egy újjáélesztett világirodalmi folyóirat, ami jelenleg online formában működik. A legendás „Nagyvilág” nyomdokain próbáltunk elindulni, amikor felkértek, hogy legyek tagja a szerkesztőbizottságnak - több neves kollégával egyetemben. Az oldal világirodalmat meg közöl fordításban, recenzálunk is rendszeresen, illetve olyan esszéket közlünk, melyek nem feltétlenül az érdeklődés homlokterében lévő jelenségekre irányítják a figyelmet, és ezzel tágítják az érdeklődést és a világirodalmi tájékozódást. Ebben az 1749-ben nagyon lelkes játszópajtásokra találtam, szerkesztőtársam például Zelei Dávid. Én magam is fordítok novellákat, ahogyan korábban irodalom- és kultúratudományi szövegeket szerkesztettem a hat-hét évente megírt könyv és a rendszeresen közölt tanulmányok mellett.

Az egyik könyved a kreatív írásról szólt, amelyet megelőzött egy általad szerkesztett Helikon-szám.
Mindhárom monográfiámat megelőzte egy, azt előkészítő Helikon tematikus szám. És a kortárs amerikai minimalista prózáról szóló, ha tetszik, a második könyvem előtanulmánya az amerikai kreatív írásról, annak elterjedéséről és hatásáról szólt. Legutóbb Helikon-számot a posztposztmodern amerikai prózáról szerkesztettem, azt követte a monográfia, de ugyanígy a kritikai kultúrakutatásról szóló dupla Helikon-szám még 2005-ben megelőzte az első monográfiámat a Kádár-rendszer irodalmáról, Hattyú és görény: kritikai vázlatok irodalomról és politikáról címmel. Persze tanítok, és van még valami, ami ennél kevésbé látványos, hiszen nem egyéni, hanem inkább csapatmunka. A 2022-23-as tanévben el tudott indulni az amerikanisztika mesterszak a PTE-n, s többünk hosszú éveken át tartó, lelkes együttműködésének eredménye ez, ahogyan a szintén idén indult angol nyelvű brit, ír és amerikai irodalmak doktori alprogramunk is. Mindkettő elsősorban külföldről fogad hallgatókat, de örülnénk a magyarországi érdeklődés növekedésének is.

Kurdi Mária tanít még?
Ő már nyugdíjba vonult, emeritaként vesz részt még a munkánkban. Ő még 2009-ben kapott Országh-díjat, ahogyan az elmúlt három alkalommal is voltak pécsiek a díjazottak között: előttem Andor József és Nikolov Mariann. Ők is visszavonultak már.

Műfordítóként kötődnek hozzád szerzők?
Chuck Palahniuk, a Harcosok klubja című regény szerzőjének kevésbé ismert regényei közül fordítottam kettőt is, amit a Totth Bencéhez fűződő ismeretségemnek köszönhetek - olvasta a minimalizmusról szóló írásaimat, ő ajánlott be a kiadónak. Kedvelem a kortárs amerikai kisprózát, Amy Hempel szövegek jelentek meg a fordításomban, és szeretném, ha egyszer egész kötete is meg tudna jelenni majd. Kultikus, a kortárs amerikai kisprózában alapvető befolyással rendelkező szerzőről van szó. Februárban jelent meg tőle negyedik novellafordításom. Dennis Johnsont is fordítottam, akitől talán egyetlen regény látott napvilágot, meg néhány kósza novella.
Évek óta próbáljuk megjelentetni az egyik legemlékezetesebb szöveget, amit valaha fordítottam: Michael Chabonnak esszéjéről van szó, ami a New Yorker-ben látott annak idején napvilágot, és már csak a jogi csűrés-csavarás van hátra, hogy megjelenhessen. Az édesapja haláláról szól, és egészen döbbenetes szöveg. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy lefordíthattam, nagyon sokat jelent számomra ez az írás.

Van, amire most még készülsz, hogy van valami a tarsolyodban, ami a közeljövőben robbanhat?
Robbanni azért talán nem fognak, két tanulmányon dolgozom jelenleg. Az egyik egy Ben Lernerről szóló szöveg. A másik írás a Jennifer Egan utolsó három regényéről fog szólni. Mind a ketten olvashatók magyarul. Ezek még mindig a könyv utómunkálatai közé számítanak. A most induló hat-hét éves ciklusom során pedig a hidegháború irodalmi emlékezetéről tervezek írni egy nagyobb lélegzetű munkát.