„A Nevetnikék mindig velem marad…”

Semmihez nem hasonlítható közösségi élmény, igazi felelősségvállalás, segítő szándék és a beteg kis hősök hálás mosolyai, melyek egy életre elkísérik majd… Fontos korszak zárul Bea Lili életében, aki öt évet töltött a mediterrán hangulatok városában a Pécsi Tudományegyetem pszichológia szakos hallgatójaként. Az egyetemi évek alatt kórházlátogató önkéntesként is bizonyított a Nevetnikék Alapítványnál, megszerzett tapasztalataira pedig nemcsak az alábbi interjú apropóján, de most kezdődő, kihívásokkal teli felnőtt mindennapjai során is szívesen emlékszik majd. A kedves humorú, huncut mosolyú lánnyal Budapesten ültünk le beszélgetni…

Hogy kezdődött a közös történeted a sárga-kék ruhásokkal?
Elsőéves hallgatóként hallottam először a Nevetnikékről egy előadásunk után, amikor bejöttek az egyetemre. Akkor még nagyon új voltam Pécsen, és rengeteg más elfoglaltságom volt, de ahogy telt az idő, egyre többet tudtam meg róluk, sok ismerősöm is önkénteskedett már náluk, és nagyon

kíváncsi voltam, hogy milyen is az alapítványnál az élet.

Később felnőtt klinikai és egészségpszichológiai irányban tanultam tovább, elkezdtem a mesterképzést. Akkor kerültem hozzájuk, és két emlékezetes éven át vettem ki a részem az önkéntes munkából.

Nem titok, hogy a Nevetnikéknél komoly szakmai felkészítés előzi meg az önkéntessé válást. Napjainkban, amikor mindenkit felháborít a szolnoki kalandparkban történt gyermekbántalmazás esete, talán nem is kell magyarázni, miért ilyen bonyolult, hosszú és több körös a kiválasztási folyamat, és miért ellenőrzik a gyermekkórházba járó önkénteseket többször is. A kezdeti lépések bizonyára komoly feladatot is jelentettek számodra is…
Valóban. Először nem is gondoltam, hogy ennyire komolyan és profi módon veszik fel az embereket, hiszen egy hosszú, alapos és bizony nehéz feladatokkal is járó felvételi folyamatról beszélhetünk. Beszélgetés és pszichológiai teszt adta meg az alaphangot, de hospitálnunk is kellett több alkalommal, rendszeres képzéseken vettünk részt, hogy fejlődni tudjunk, és a legjobbat adhassuk a gyerekeknek.
Nem tagadom, izgultam is, hogyan tudom majd teljesíteni ezeket a feladatokat, de szerencsére nagyon segítőkészek voltak a felkészítőink, mindig mellettünk álltak, a bátorításuk pedig igazi biztonságot adott. Így gördülékenyen túl lehetett jutni a felvételi időszakon, azután pedig végre elkezdhettük az önkénteskedés valódi részét is.

Mi az, ami leginkább vonzott az önkéntes munkával kapcsolatban?
Nagyon sok motiváló erő volt bennem.

Kezdetben a szakmai vonal vonzott, örültem, hogy olyat csinálhatok, ami kapcsolódik a tanulmányaimhoz,

de szívesen segítek is, mert boldogsággal tölt el, ha adhatok másoknak, és szebbé tudom tenni valakinek a napjait. Emellett a kihívás is inspiráló volt, élveztem, hogy rengeteg alkalommal a komfortzónámon kívül kellett tevékenykednem, komoly fejlődési lehetőség kínálkozott, új dolgokat tapasztalhattam meg, és számtalan élménnyel lettem gazdagabb. Csodálattal néztem azt is, hogy a többi önkéntes hogyan dolgozik, rengeteget tudtam tanulni tőlük, sokszor segítettük egymást, és egy olyan remek közösség tagjává válhattam, ami ritkán adatik meg. A pozitív visszajelzések, amiket rendszeresen kaptam a gyerekektől, szülőktől vagy a programban résztvevő társaimtól, óriási örömet okoztak. A kórházi programok pedig mindig motiváltak, engem is kizökkentettek a hétköznapokból, a legnehezebb napjaimon is felemeltek; amikor a kórházba mehettem foglalkozást tartani, az mindig a napom fénypontja volt.

Melyik a legemlékezetesebb eseted?
Volt egy kisfiú, akihez úgy mentünk be, hogy már a nővérek is mondták, hogy nagyon vár minket. Egyedül volt, és borzasztóan szeretett volna játszani,

az egész foglalkozás alatt lelkes volt, boldogsággal töltötte el, hogy ott vagyunk és törődünk vele, el sem akart minket engedni.

Amikor időközben megérkezett az édesanyja, felhívták a nagymamát is, hogy elújságolják neki, milyen jó dolga van itt a kórházban a kisfiúnak, mert ott a Nevetnikék, és játszanak vele. Fantasztikus érzés volt, hogy általunk ennek a kis betegnek nemcsak a próbatételek megtapasztalása, hanem kellemes élménye is fűződik majd a kórházi tartózkodásához.

Nehéz elbúcsúzni a gyerekektől a foglalkozás végén?
Nem könnyű.

Gyakran marasztalnak, néha sírnak is, amikor ott hagyjuk őket, ami tulajdonképpen jót jelent, mert igazolja, hogy hasznos volt a munkánk.

Sokszor mi is szívesen maradnánk még, de mindig tudjuk, mikor van az a pont, amikor a munkánkat, ami tőlünk telt elvégeztük, és búcsúzni kell. Másnap lehet, hogy már más önkéntesek érkeznek, de az is elképzelhető, hogy újra láthatjuk őket…

Hogy néz ki egy kórházlátogatás?
Általában ketten vagy hárman érkezünk a kórházba. Először a nővérhez megyünk, megkérdezzük, hogy milyen korosztályú gyermekek tartózkodnak az osztályon, kihez lehet bemenni, van-e esetleg olyan, akit nem látogatnak, mert akkor ő elsőbbséget élvez. Szóval felmérjük a helyzetet, kiválogatjuk a foglalkozáshoz szükséges eszközöket, ami lehet kártyás játék, bábok vagy hajtogatni való papír, aztán elkezdjük járni a kórtermeket. Mindig a korosztályhoz mérten próbálunk választani játékokat, megkérdezzük, hogy mihez van kedvük, lehetőségeket ajánlunk, figyelünk rájuk. Igyekszünk minél több gyermekhez eljutni, de a kétórás foglalkozás alatt ez nem mindig kivitelezhető. Ott vagyunk velük, beszélgetünk, mesélünk, zenélünk, bábozunk, papírt hajtogatunk, amit csak el lehet képzelni, hogy egy kicsit jobbá tegyük a kis betegek napját.

Bizonyára vannak nehéz pillanatok is…
Igen, ilyenek sokszor előfordulnak, hiszen kórházban vagyunk beteg gyerekek között. Nekem ami a legnagyobb nehézséget okozta, az az, hogy vannak olyan gyermekek is, akik egyedül vannak, a szüleik nincsenek ott. Volt egy kisbaba, akihez mi mentünk először programot tartani, amikor a kórházba került.

Fontos volt számára a testi kontakt, ezért kiemeltem a kiságyából, néhány percig csak tartottam a karomban, megnyugodott, de amikor vissza kellett tennem, erősen kapaszkodott belém. Szívszorító élmény volt érezni,

hogy mennyire nem akarja, hogy letegyem, és hogy milyen fontos számára, hogy valaki hozzáérjen és ott legyen vele. Amikor végül mégis visszahelyeztem a kiságyába, keservesen sírni kezdett, és ez bizony megviselte a lelkemet. De vigasztalt a tudat, hogy milyen sokat adhattunk egymásnak ezzel a sok szeretettel.

Milyen a Nevetnikék csapata? Mesélj róluk!
Már a hospitálások során, de az önkéntes munkám közben is erőt és biztonságérzetet adott, hogy összetartó a társaság, mindig segítjük egymást, tanulunk a másiktól, számíthatunk a társakra. A képzések is hasznosak voltak, kicsit csapatépítő jellege is volt ezeknek. Úgy érzem, ez egy olyan közösség, ahova öröm tartozni, mert mindenkivel nagyon jó együtt dolgozni egy remek célért, hamar egymásra tudtunk hangolódni.

Miben voltál a legsikeresebb, mi az, amire büszke lehetsz? Kérlek, ne légy szerény!
Arra vagyok a legbüszkébb, hogy az önkéntes feladataim által sokszor sikerült kimerészkednem a komfortzónámból. Sokat fejlődtem is, például ami a bábozást vagy az éneklést illeti. A képzéseken tanultakat a gyakorlatban is hasznosítani tudtam, valamint az egyetemi pszichológiai tanulmányaimat is sikerült az önkéntes munkám javára kamatoztatni, ami egyébként későbbi karrierem során sem lesz elhanyagolható.

Beavatsz minket a további terveidbe is?
Szívesen! Kezdetben

iskolapszichológusként szeretnék tevékenykedni, a hasonló korosztály miatt itt biztosan fel tudom majd használni mindazt, amit a kórházban tanultam.

De további képzéseken is részt kívánok venni, fejleszteni magam. A sportpszichológia irány nagyon csábító, de más területek felé is nyitott vagyok.

Nehéz számodra ez a komoly váltás? Elvégezted az egyetemet, és mivel eköltözöl Pécsről, az önkéntes munkát sem tudod folytatni…
Hát nem könnyű, mert öt évig egyfajta kétlaki életet éltem, ingáztam Pécs és a lakóhelyem, Vác között, ami nem volt egyszerű. Viszont most nagyon izgatott vagyok, mert Budapestre költözöm, ami sok kihívást tartogat még számomra. De nagyon boldog vagyok, hogy a fővárosban kezdhetem el építgetni a karrieremet, és szorosan a szívembe zárom Pécset, mert imádtam ezt az időszakot, az egyetemet és persze a Nevetnikéket.

Másokat is biztatnál önkéntes munkára a Nevetnikéknél? Mire érdemes figyelniük?
Ne riasszon meg senkit a hosszú felvételi procedúra az elején, mert ezek a nehézségek szükségesek a további eredményes munkához. Szeresd a gyerekeket, légy segítőkész és fejlődőképes, sőt, az sem baj, ha lelkileg erős vagy és tudod, hogy szeretnél-e egy jó csapathoz tartozni. A Nevetnikék nagyon-nagyon sokat ad, és a nemes cél is mindenki számára motiváló lehet. Jó, ha kommunikatív és pörgős vagy, mert azért itt meg kell szólítani embereket, együtt kell dolgozni a másikkal, nyitottnak kell lenni. Az önkéntesség lényege, hogy adunk a gyerekeknek. De minden foglalkozás után érezheted azt is, hogy mennyi mindent kapsz, s mi az, ami által gazdagabbá válhatsz. Legyen az egy mosoly, egy kedves szó a gyerekektől vagy a szülőktől vagy biztatás a társaidtól. Ezek olyan élmények, melyeket egész életed során a szívedben őrizhetsz, ahogy én is teszem!