Összehunyorított szemmel vizsgálod

Ernszt Andrást a PTE Művészeti Kar Festészet Tanszékének vezetőjét idén tavasszal Munkácsy-díjjal jutalmazták, képein az absztrakció és a líraiság egyszerre van jelen, a non-figurális festmények strukturáltak, rétegzettek, áthatja őket a dinamizmus, s van bennük valami illuzórikus.

A munkáim nagyobb része absztraktnak látszik, de közük van a realitáshoz. A természetből indulok ki, fotókat, vázlatokat készítek, egy reális képet írok át, alakítok egyfajta absztrakt látvánnyá. Korábban ez lehetett az utcakövek mintázata, de ma természetben talált növényzet részletei érdekelnek, a bennük rejlő ritmus, rétegződés.
Nem másolok, hanem egy kiindulópontot kezdek átírni úgy, hogy egy sajátságos képi világ jöjjön létre, amelyben észrevehetők a természeti motívumok. Fontos a rétegzettségük, a rétegek egymással való kölcsönhatása, a térbeli illúzió is. Annak is van jelentősége, ahogyan finoman belenyúlok a képbe. A formáknak van határa, de a határon belül egyfajta szabad mozdulatkivetülés jelenik meg. Látszik, hogy rak fel az ember festőkéssel egy gesztust, hogyan változik meg a látvány lazúrokkal, áttűnésekkel, transzparens felületekkel… Ez az alkotó emberi kinyilatkoztatása, megnyilvánulása. Ettől lesz „ErnsztAndrásos” egy kép, így a személyes látásom kivetülése lesz.

Nem digitális lenyomatot készítek, hanem festményt, azzal együtt, hogy az alkotás bizonyos szakaszában használok digitális eszközöket. Számítógépes grafikai programokkal egyszerűbb a felületek módosítása, és az újabb képeken van egyfajta direkt ismétlődés, ma rejtettebben ismétlődnek a motívumaim, mint korábban. A természeti környezetben is fel lehet ismerni ismétlődéseket, sajátos ritmust, de nem annyira szemmel láthatóan. Izgat, hogy ilyen kis finomságokat is bele tudjak csempészni a kompozícióba. Ha valaki huzamosabb ideig nézi a munkáimat, akkor elő-előtűnnek ezek a fajta összecsengések, amelyek rendezik a képi struktúrát is...

Festőnek lenni életforma, azok a vizuális problémák, amelyekkel foglalkozom, folyamatosan bennem vannak.

Ha mondjuk horgászok, akkor sem csak a horgászat köt le, hanem hogy nézzem a vizet, nézzem a mozgását. Nézem a váltásokat benne, hogyan csillannak meg a fények, hogyan örvénylik a felszín, mi történik alatta… Mi az a sejtelmesség, egyfajta térillúzió, ami megfogható, de nem egyértelmű. Ilyen dolgok izgatnak. Magától értetődőnek tűnő jelenségek ezek, de inkább csak sejteni lehet, mi történik valójában bennük. Ha közel mész egy növényi struktúrához, és összehunyorított szemmel vizsgálod, akkor megszűnik a térbeli érzékelés pontossága. Nem válik egyértelművé, mi van hozzád közelebb és távolabb. Ezek a térbeli illúziók mindig is foglalkoztattak.

Gyerekként is fontos volt felfedezni valamit, de ma, a hétköznapi életünket élve, ez a vágy néha elsikkadni látszik. Gyerekkori alapélményünk volt elmenni, csatangolni, felfedezni a világot. Nem nagy dolgokra gondolok, csak valami apróságot. Manapság ez már nem annyira divatos, hogy felfedezzünk kicsi dolgokat. Pedig ettől válunk emberivé, hogy megpróbáljuk felismerni, mi van körülöttünk. A képzőművészet eszközei alkalmasak arra, hogy erről is beszéljünk.

Fontos az is, milyen fényt kapnak a munkáim, napszakonként más-más arcukat mutatják, a változó fénnyel más-más rétegek jönnek előre. Tér kell a képeknek, levegő, egymást sem viselik el egymás közelében. De az is igaz, hogy ez sokunk képeire jellemző.

Nem tudok éjjel dolgozni, azt az időt használom ki, ami napközben megadatik. Ebben teremtek megfelelő teret a tanítás, a család és a festészet számára.

Abban a szerencsés állapotban vagyok, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.

A tanításban is, és a saját műtermemben is. Építi egymást a kettő. A tanításban a hallgató a fontos, nekem kell hozzáidomulnom. Nem az én művészetről alkotott gondolkodásomat kell rájuk aggatnom, hanem azt próbálom felfedezni, hogy ő kicsoda és abban kell segítenem, hogy kiteljesedjen. Sokkal könnyebb lenne nekik magamat közvetítenem, de akkor csak sorra képezném a kis Ernszt Andrásokat, annak meg semmi értelme nincsen. A reneszánszban még működött az, hogy a mester keze nyomát kell valakinek folytatnia, s attól vált kiemelkedőbbé, ha kicsit túl tudott lépni rajta. De az sem mindegy, hogy a mestert hogyan tudta túlszárnyalni az alkotó. Ma már nem én vagyok a fontos ebben a helyzetben, hanem a tanítvány, őt kell segíteni. De ez nekem is tanulást jelent, sok mindennek utána kell néznem, ez engem is épít.

Én is örülök, hogy a mestereimmel – Valkó László alapképzésben, Keserü Ilona a doktori képzésben volt a mesterem – tudtam dolgozni, szerettem a beszélgetéseket, jó szívvel tudok rájuk gondolni, mert sokat segítettek a fejlődésemben.