Romhányi Györgyről: A professzor vallomása

Romhányi György professzor tiszteletének szentelt darabot mutattak be november 28-án a Janus Egyetemi Színházban. A szerző Füzes János, aki a neves professzor halála előtt egy híres televíziós beszélgetés szerkesztője is volt, majd később atyai jóbarátjának tekinthette Romhányit. A rendező Mikuli János, aki a nyugdíj küszöbén állva még egy monodráma színre vitelével is megcsillogtathatta tehetségét. A főszereplő pedig a felejthetetlen alakítást nyújtó Inhof László, aki a kezdetektől a JESz tagja.

“A” Romhányi
Legendás alakja volt a pécsi orvoskarnak Romhányi György. Emlékét ma is sokan, sokféleképpen őrzik, 2022 februárjában például a PTE ÁOK új campusán tartottak emlékülést a tiszteletére.
Romhányi professzornak annak ellenére sikerült nagy hatással bírnia tanítványaira, hogy nem kisebb névvel “vetélkedett”, mint Szentágothai János. Romhányi a kérdezés művészetét emelte a legnagyobb szintre, ez volt pedagógiájának lényege. Kikristályosodott életbölcsességei szállóigékként maradtak fent, a vele való találkozások több akkoriban medikus életét határozták meg.

Keletkezéstörténet
Amikor bejelentették, hogy Romhányi György tiszteletére monodráma készül, eltűnődtem: hogyan lehet egy élet mozaikjaiból működőképes, kerek drámát összeállítani? Az biztos, hogy alaposan kell ismerni hozzá a professzort és azt a korszakot is, melyben bevéste magát az egyetemi emlékezetbe. Romhányiról egy alapos, a laikusok számára is érdekes interjú készült a nyolcvanas években, Füzes János ennek szövegét vette alapul, amikor megírta  a monodrámát. (A szerzővel Radnai Éva interjúját ezen a linken lehet elolvasni . - a szerk.) Ezzel kereste fel Mikuli Jánost, aki a bemutató után elárulta, hogy az eredetileg 24 oldalas kéziratot 18 oldalasra kellett húznia, de annyira pergő volt, hogy első olvasatra tudta, hogy szeretné színpadra vinni. A megvalósulást a PTE ÁOK támogatta.

És az igaz pillanat!
A november 28-i premierre sok neves PTE-n dolgozó professzor eljött, mi több, a bemutatót Romhányi György lánya is megtisztelte jelenlétével. Inhof László komolyzenét hallgatva, a fotelben ücsörögve várta a közönséget, de csak, hogy átsétáljon a katedrához, majd be, a soraink közé, és belevágott kérdésektől hemzsegő előadásába!
Mivel több Romhányival kapcsolatos megemlékezésen részt vettem, illetve édesanyám is sokszor idézte a professzort, volt olyan kérdés, amire tudtam a választ. De szerencsére ez az előadás nem interaktív: nem kellett attól rettegnem, hogy valamit nem tudok. Azt viszont átéreztem, milyen érzés lehetett, amikor egy szakmai kérdést szegezett a hallgatóság egyik tagjának. (Ha nem tudom a választ, akkor meglehetősen ijesztő!) Nem tartott soká, míg áttört a fal: ahelyett, hogy a hatvan perces szöveget emlékeztetők nélkül, külső, behívott szereplők nélkül,

hatalmas lendülettel és átérzéssel játszó Inhofot láttam volna, beszippantott

a darab hangulata, és elhittem, hogy Romhányit látom.
Három, a játszó ruhazátával is elkülönülő helyszínre volt bontva a színpad: a katedrára, ahol egyetemi tevékenységének csillogását, a nappalijára, ahol magánéletét, és a közönség előtt tér, ahol a társadalommal való viszonyát követhettük nyomon. Az szerintem köztudott Romhányiról, hogy visszafogott életet élt, családjára büszke volt, semmi kicsapongás nem jellemezte. Életútjában azonban elő-előtört egy számomra eddig nem ismert vonal: a “mások”, akik féltékenykedésből Pestről vidékre űzik, nem tanácsolják, hogy tanítson, vagy kizárják maguk közül, mert a tarokk helyett a tudományt választja.

Zseniális, elkötelezett, nagylelkű, ám érzelmileg zárkózott - tudom, hogy a lánya is végignézte a darabot, mégis az jutott eszembe, biztos, hogy egyfajta apa-figura lehetett tanítványainak. Az, hogy a tanári-kutatói pálya mögé is leshetünk, Füzes János zsenialitása. Az egyik legszívbemarkolóbb mondata ez volt:

“Talán dicsérhettem volna többet.”

Évtizedeket repíti vissza a nézőt az időben a díszlet (Herczig Zsófia munkája): a mintás szőnyeg, a retro hangfalak, a sötétzöld lámpabúra, a bőrfotel. A háttérben a legendás Serendipity (egy hajó makettje) látható. A bakelit lemezekről recsegve szóló komolyzene, az elképesztően retro tévéről pedig egyszercsak kiderül, hogy működik - egy focimeccs, aztán a Delta megy benne.
Inhof László zseniális alakítását húzza alá, amikor a darab végén a televízióban megjelenik a monodráma alapjául szolgáló tévés beszélgetés: a két alak - a valódi professzor és színházi avatárja -hanghordozása, de még a gesztusai is ugyanolyanok!

Utóhang
A darab után kiderült, amit a közönség a legtöbb előadás után nem tudhat meg, vagyis az, hogy milyen nehézségek árán valósult meg az adott előadás. Például, hogy Tolnay Donát lebetegedett, és helyette Regényi Gábor volt a technikus, és vezényelte le az egész darabot. Tóth András Ernő Romhányi mellett más legendás professzorok emlékére is felhívta a figyelmet - elsősorban Pirnát Antal irodalomtörténészt és Benedek Ferenc jogprofesszort emlegette -, majd hozzátette: “Remélem, mindenki életében megadatott egy olyan kaliberű professzor, mint amilyen Romhányi György volt” - mondta a JESz vezetője.

“Sok olyan professzort, mint amilyen ő volt”

- csatlakozott hozzá Füzes János is.

Az esemény után alakult meg a JESz Támogatói Kör.

Fotók: Simara László