Széljegyzetek egy elmaradt kiállításhoz

A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának polgárai ünnepi konferenciával köszöntötték Keserü Ilona festőművészt 90. születésnapja alkalmából október 9-én a Csontváry Múzeumban. Máthé Andrea esztéta annak a kisebb léptékű kiállításnak a tervezett anyagát mutatta be, mely a 2020-as koronavírus-járvány okozta lezárások miatt nem valósulhatott meg.

Pannonhalmán, az újonnan felújított Galériában 2020. március 21-én nyitották volna meg Keserü Ilona kisléptékű kiállítását, melyet hét, különböző színhasználatú alkotásából állítottak össze. A kis, oszlopokkal teli, ugyanakkor jól belátható térben különleges kihívást jelentett a kiállítás megszervezése, az alkotások kiválasztása során. Szerették volna, ha a tárlat meg tudta volna mutatni azt a formavilágot, amelyben Keserü Ilona megjeleníti a színeket.
„Ilona időnként megkérdezte, hogy „nem olvasol újságot, nem tudod, mi fog itt történni, hogy mire készüljünk?” Én pedig mindig azt válaszoltam, hogy csak készüljünk, készüljünk!” – emlékezett vissza az esztéta.
Elkészültek a meghívók, megkötötték a szükséges biztosításokat, becsomagolták a festményeket szállításra, majd ezután, mindössze néhány nappal a tervezett megnyitó előtt érkezett a hír, hogy a koronavírus-járvány terjedése miatt elrendelték a lezárásokat, így a tárlatot végül meg sem nyithatták.
A kiállítás kiindulópontja a Pannonhalmi Szemlében nem sokkal korábban megjelent Nagy zománc firka (1992., grafit, zománc, vászon), egyik különleges darabja pedig a nagyméretű Gyors jelek (1990. olaj, vászon) című alkotás lett volna.

Utóbbit Keserü Ilona valójában soha nem szeretett volna kiállítani, részben azért, mert sérült, ugyanakkor kiválóan beleillett ebbe a válogatásba, mely egy kisebb, intimebb térben kapott volna helyet, és ami „esszenciáját” adta volna a festőművész képeinek. „Nagyon izgattak azok a formák, amelyeket Ilona használt, a mőbiuszok, a firka, az örvény, amelyek a gubancok mellett megjelentek a képein. Ezek a formák összefüggnek, mindig megjelennek, eltűnnek, letisztulnak, átalakulnak” – emelte ki Máthé Andrea. A hét festmény közé ugyancsak bekerült a nagyközönség előtt kevéssé ismert Burjánzások (1978, olaj) című alkotás is.
A tervezett kiállításon a „gubanc-képek” kiemelt szerephez jutottak volna, ezért az előadás a második részében Máthé visszakanyarodott az 1960-as évekhez, amikor a gubanc formák, a kettős osztatúság megjelentek Keserü művészetében. Utóbbi kapcsán Máthé Andrea két alkotást emelt ki: a Velazquez sírja (1998-1999, olaj, zománc, vászon), illetve a Vezekényi csata (1652) (2003, olaj, vászon, vegyes technika) című Keserü műveket.

A korai gubancokat nem festményeken, hanem kézzel fogható tárgyakon keresztül mutatta be az esztéta, olyanokon, mint az 1965-ös, Fekete vonal című asszamblázs, melyet jelenleg a washingtoni National Museum of Woman in the Arts tudhat magáénak, illetve a Gubancos köcsög (1970, olaj, cserép, spárga), mely a gubanc motívum igazi térbeli ábrája. „Ez egy nagyon ikonikus tárgya Ilonának, annak egész megfogalmazása, a spárgával, a megjelenített színekkel. Ez az a gubancforma, amiből később a labirintus, a mőbiusz, és a különböző örvények kibontakoznak” – húzta alá Máthé Andrea.

Keserü Ilona a következőképpen vallott a gubanc motívumok kapcsán:
„Eléggé sokára értettem meg, hogy alapmotívumom, a GUBANC egyben művészi munkálkodásom térbeli ábrája, képlete is. Minden visszatér és ismétlődik, de nem a spirál szabatos és megnyugtató rendjében, hanem a váratlan eltűnések, felbukkanások, ívek, hurkok, kibonthatatlan csomók és ömlő áradások egyre, szertelenül változó halmazában.” (Közelítés Gubanc Áramlás – Oknyomozás Ilona Keserü Ilona munkásságában, Ludwig Múzeum Budapest, 2004.)
2001-ben ugyancsak egy nagy fordulatról beszélhetünk Keserü művészetében, ekkor tér vissza ismét hosszabb időre Rómába, ahol „érzi azokat az energia-lenyomatokat, melyeket a korábbi művészek, festők hagytak, és ezeket kísérli meg ábrázolni a képein” – mesélte az esztéta. A festőművésznek ekkor van lehetősége mélyebben megvizsgálni Michelangelo színváltó rendszerének használatát, a cangiante módszerét, technikáját. Erről így ír Keserü: „Cangiante (arab eredetű szó) színjátszást, színváltást jelent. Egész röviden: ragyogó színértékek úgy kerülnek egymás mellé, hogy a folyamatos színsorból közben kimarad egy-két árnyalat, átmenet.
A cangiante színszomszédságok elég nyersek, nem logikus a rendszerük, inkább a személyes szín-preferencián alapulnak, a festő számára a megtalált új, lüktető, színváltó harmóniák érzetét keltik. Fontos, hogy nem komplementer színpárok vannak egymás mellett. Egyes vélemények szerint a cangiante színrendszer az időben beelőzve túlszárnyalja az impresszionisták felfedezéseinek szín- és fényerejét. Ez a színrendszer azóta gyakorlati festészeti és színelméleti kutatásaim tárgya.”
A gubancoktól a színhasználaton keresztül így jutott el Máthé előadása központi eleméhez, a Nagy színváltó gubanc című alkotáshoz, melyhez kapcsolódóan kivetített egy korábbi látványtervet is, melyen Ilona egy hatalmas mőbiusz szalagot helyezett el a térben, valószínűsíthetően a pécsi Nick udvarban, ennek kapcsán ugyancsak Keserü kilépésről beszélt a síkból a térbe.
„Úgy gondolom, Ilonát mind a mai napig foglalkoztatja, hogy ezt a színes mőbiusz szalagot, ezt a szoborszerű festményt, hogyan lehet a térben elhelyezni. A Labirintról, a szín-mőbiuszról Ilona úgy ír, mint egy nagyon fontos találmányról. A mőbiuszt először a saját műtermében mutatta be, és valóban egy olyan találmányként utal rá, mely megreformálta a festészetét" - mondta Máthé Andrea.
A térbeli elhelyezéssel kapcsolatos terveiről 1997-ben Keserü Ilona a Szín-Mőbiusz kapcsán elmondta „Konkrét helyszínek fotóiba montíroztam a Szín-Möbius változatait. Jó lenne mai épületekhez tervezni és megvalósítani (festett acéllemezből)...”
A térforma/téralakzat, mely a korábbiakhoz képest igen nagy léptékű a maga 250*440*300 cm-es méretével, Máthé szerint gigantikus megmutatkozása Keserü Ilona festészetének. A Nagy színváltó gubanc 2007-ben a pécsi Színerő részeként a Zsolnay Gyárban volt látható.