Szemüveget a bírónak!

Nemrég – január 21-én - mutatta be a Pécsi Nemzeti Színház a Horvát Színházban (mint játszóhelyen) Egressy Zoltán Sóska, sültkrumpli című darabját Vincze János rendezésében. A kortárs darab a partjelzők öltözőjében játszódik, a perifériára sodródott bíró és két partjelzője „keringője”.

A magyar irodalomban a fociról írni azt jelenti, hogy az író tipikusan a társadalomról, annak modelljéről, keresztmetszetéről tudósít, mert a magyar foci a magyar társadalmi mozgások leképződése. Lett légyen az Esterházy Péter (aki tehetséges focista is volt, versenyben a magyar válogatott öccsével), vagy Ady Endre (aki a Debreceni első csapatában futballozott), József Attila (Csoszogi, az öreg suszterhez a mintát Sebes Gusztáv édesapja szolgáltatta), Rejtő Jenő a nászutját szakította meg egy olasz-magyar miatt, ahogy Karinthy Frigyes is büszke volt csatármúltjára, de hogy ne csak a klasszikusokat emlegessünk, a kortársírók fociválogatottja így festett egy évtiezede: Ágoston Zoltán, Balázs Attila, Egressy Zoltán, Farkas Zsolt, Gyurgyák János, Hamvai Kornél, M. Nagy Miklós, Mélyi József, Kőrösi Zoltán, Kukorelly Endre, Szabó László, Takáts József, Wirth Imre és Zilahy Péter a cserepadon Garaczi László, Darvasi László, Sajó László. Egressy Zoltánt azért is kiemelném ebből a körből, mert a Portugál mellett legtöbbször játszott darabja a Sóska, sültkrumpli. Hogy miért?

A Sóska, sültkrumpli végig az öltözőben játszódik, a meccs előtt, közben és utána. A két partjelző és a bíró belső életét követhetjük az öltözőben, a szövevényes szakmai és magánéleti viszonyokat. Vincze János rendezésében a Sóska, sültkrumpliban nem történik tragédia, hanem három kisszerű alak rekedt az öltözőben, ahonnan nem képesek már tovább lépni, mintegy megrekedtek a társadalom peremén, ki az alkoholizmusa, ki a nagyravágyása, ki a túlzott lazasága, hülyesége miatt. Az előadás azért szerethető, mert mind az író, mind a rendező a három különféle mód szerencsétlen ember olyan bonyolódó kapcsolatrendszerét tárja elénk, olyan szövevényes viszonyrendszert, amelyben a kicsinyesség és a féltékenység, a bosszú, és a megalázás, megaláztatottság kölcsönössége kilátástalan helyzetbe hozza mindhárom figurát.

Mindhárom színész alakítása hibátlan – talán néhány szövegrontásból adódó tempóvesztés kivételével -, tanítható az összjátékuk, néhol szinte zenei kompozícióként (főleg az első felében) hatott az előadás ritmusa. Reider Péter (Bíró) az álmok fokozatos megsemmisülést mutatja meg, Götz Attila (Szappan) fegyelmezett játékára van szükség, hogy a piti bosszúálló karakter ne váljon túl sokká, ahogy Széll Horváth Lajos (Művész) pontos alkoholista, dilettáns költő-ábrázolása sem burjánzik túl (pedig érzékletes realista módon mutatja meg a másnapos alkoholista szenvedéseit).

Vincze rendezésében a fociöltöző világa kórképpé vált, szórakoztató, szánni való lecsúszó figurák tudósítanak a társadalmi lét perifériájáról. Érdekes, hogy a darabot majd húsz éve (2001-ben) már megrendezte Vincze a Pécsi Harmadik Színházban, amelyből Széll Horváth figurája maradt ismerős, a két előadást látva (emlékeimet felidézve) a korábbi, ha lehet azt mondani róla, hogy kiábrándultabbnak hatott, a 2022-es pedig azzal hat másként, hogy olyan természetesnek tűnnek ezek a sorsok – sokat vesztettek extremitásukból – hogy éppen ez az ereje. A 2001-es rendezés végén katartikus a zárójelenet, az újabban Vincze nem ad feloldozást, nem engedi megkönnyebbülten felsóhajtani a nézőket.

(a fotók forrása: PNSZ)