A zene öröme

Kocsár Balázs a PTE Művészeti Karán a Zeneművészeti Intézet egyetemi docense, 2015-től a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Kara Zeneművészeti Intézetének tanszékvezető tanára, 2016-tól a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója, a Magyar Televízió 6. Nemzetközi Karmesterversenyének harmadik helyezettje (1989), a Teatro Dell’Opera di Roma Franco Ferrara Karmesterverseny első helyezettje (1995).

Miért pont a PTE-en vállalt munkát? Mivel csábították ide?

Tizenkettő évvel ezelőtt keresett meg Neumeyer Károly, a PTE Zeneművészeti Intézetének akkori vezetője, aki eljött hozzám Debrecenbe. Abban az időben a debreceni színház zeneigazgatójaként, a Kodály Kórus és a Debreceni Filharmonikus Zenekar művészeti vezetőjeként dolgoztam. Amivel megkerestek, az az volt, hogy amit az operáról, a szimfonikus zenéről, karmesterségről megtanultam, megtapasztaltam (a tanulásnak sosincs vége), azt adjam tovább. A tanári munkám során zenéről beszélek fiataloknak és közvetítem feléjük azt a tudást, azokat az ismereteket, és a „munkavégzés” jellegét a zenélésnek, amellyel örömet tudunk szerezni egy zongoraszonáta eljátszásával, egy zenekari szvittel, van egy áriával.

Ön az Operaház főzeneigazgatója is, de itt Pécsett egészen más szintű feladatköre van.

Amikor a pályám kezdtem – 1989-ben Budapesten egy nemzetközi karmesterverseny harmadik helyezettje lettem, egy sor megkeresést kaptam Magyarországról és külföldről is, én akkor mégis Szegedet választottam. Két év után az Operaház egyik karmestere lehettem volna, de az aláírás előtt Debrecenbe hívtak zeneigazgatónak, s az utóbbi csábítóbb volt számomra. Úgy éreztem, a szakmai fejlődésemhez jobban hozzájárul, ha önálló és felőséggel járó vezetői feladatot végzek. Komolyabb kihívás Debrecenben zeneigazgatónak lenni, mint 15. karmesternek az Operában.

Nem azért lettem karmester, hogy a Metropolitan-ben, vagy a Carnegie Hall-ban dirigáljak (bár utóbbiban már vezényeltem), nem ez a lényeg.

Hanem hogy Magyarország egyik komoly kulturális élettel rendelkező városában meghatározhassam a zenei életet, megtapasztaljam a valóságot, semmint egy csodálatos nagy intézményben beálljak a sorba, egy legyek a többi közül, s várjam, milyen feladatot adnak nekem. Amikor 1995-ben a római karmesterversenyt megnyertem és utána bárhova eljutottam a világba, én úgy érzem, abból a tudásból tudtam helytállni, amit a kétkezi munkámmal Debrecenben megtapasztalhattam. Ezt a fajta bizonyosságot szeretném átadni a növendékeimnek. Irreális elképzelés, hogy minden szükséges tudást, tapasztalatot át lehetne adni a képzési idő alatt, de arra rá lehet nyitni egy zenész szemét, hogy hol keresse a megoldásokat. Ha szembe jön vele egy barokk, vagy egy kortárs mű, akkor tudja a kottakép láttán, hogyan alakítsa ki az interpretációját. Az a fontos, hogy a hallgatóknak legyen saját elképzelése, s azt meg is tudják valósítani. Ebben segítem én őket.